Túlzottnak tűnő óvatossággal araszolunk a következő állomásig, fogalmunk sincs miért,
féljük ami vár.
A gyerekkorom nem fért az útipoggyászba,
s valaki más leszek, amikor kiszáll
a lélek.
Anyám egyedül fog menni, azt kérte engedjem,
ne kínozzam, ne szeressem, elég volt
az élet.
Réveteg tekintetét fürkészem, hátha látom még őt, el sem búcsúztunk, mielőtt elengedte a kezem,
hirtelen.
Lassan pereg beesett szeme mögött az élet morzsáiból végtelenített homokóra. Törékeny kis testbe rekedve érkezett oda, ahol megmagyarázhatatlanul egy a kettő, s kettő az egy.
Állunk, várunk, míg a kettőből semmi lesz.
A következő megállóban kiszállok, ő megy, én tovább állok, felnőttet játszok, egy saját dimenzióban én is semmivé válok -
(Kérjük kedves utasainkat, hogy szíveskedjenek elhagyni … és erre utastársaikat is figyelmeztessék!
Szólok hát jó előre.)
- elhagyni nehéz.
Isten veled, Anyu!
Ó, nagyon sajnálom! Nem könnyű most neked...
VálaszTörlés