Igazából

fa-faragó kések és szerszámok után keresgéltem a mai bolhapiacon, hogy végül aztán festett, virágos pici fadobozzal, szomorú szemű bólogató-kutyával és egy régi, ütött-kopott kofferrel legyünk gazdagabbak. Természetesen.
Egy ideje nem alszom túl jól, de hogy ne a pohár üres részét nézzem: ami keveset alszom, azt jól, az ébrenlét óráiban pedig olvasok, sokat. Közben halkan rádiót hallgatok. Hemingway, Fitzgerald, Salinger, Doris Lessing, aztán eddig teljesen ismeretlen észak-európai szerzők, s ami még teljesen lenyűgöz, a Bauhaus története. Ez utóbbit Weimar miatt vettem meg, búcsúképpen, hogy elolvassam, még mielőtt elmegyek. Nem akarok szentimentális lenni, mégis, menthetetlenül az vagyok. És a Biblia, mint mindennapi kenyér, ami erőt ad, mikor felkelni sincs kedvem.
Volt néhány szabad napunk, sokat kirándultam a gyerekekkel. Tegnapelőtt bodzát szedni mentünk. Készült belőle: szörp, egy részéből megfázás elleni tea télire, és néhány virág a limonádénkat izesitette. Ez utóbbit nagyon egyszerűen készitem, szinte naponta. 3 liter vizhez teszek 6 evőkanál cukrot, 3 bio-citrom levét és a lereszelt héj egy részét. Hűtőbe teszem, majd néhány óra múlva leszűröm. Annyira finom, hogy a gyerekek emiatt azt hiszik, én vagyok a legügyesebb anyuka a világon. Hagyjuk meg őket, édes barátaim, ezen meggyőződésükben.

Azért

szeretem a reggeleket, reggelekben azt a pillanatot, mikor ébreszteni kezdem a gyerekeket, mert amint tudatukig jut a hangom, mindhárman sorban úgy lélegeznek egy mélyet, mintha akkor bukkannának fel a tengerből. Az álom tengeréből.
Azért szeretem a hétfőket, hétfőkben a zongarórányi félórákat, mert olyankor csak enyém a város. Hidegben is, ködben is, mindenképpen gyönyörű. Forró coffee-to-goval a kézben pedig még finom is.

Találtam

még egy boltosmesét Weimarban. Kicsi eldugott utcában van egy kicsi esernyőbolt. Egy hölgy készíti az esernyőket, ő egyike azon nyolc személynek, akik Németországban még ilyesmivel foglalkoznak. A számtáblát már rég megcsodáltam, aztán láttam, hogy apró múzeum is működik a bolthoz kapcsoltan. Ingyenes, bárki megnézheti és szabad volt fotózni. Azért írom le, hogy ne felejtsem el meg hogy jókedvem legyen tőle.

Kaptam

egy szép könyvet a születésnapomra, az a címe, hogy Boltosmesék, Mosonyi Aliz írta. Már az első boltosmesénél szívembe zártam az egészet: " Jóbarátok boltja. A Jóbarátok Boltjában ül a két jóbarát boltos, és csak dúdolgat. - Így nem megyünk semmire - dúdolgat az egyik. - De nem is akarunk - dúdolgat a másik."

Ez a mese jutott eszembe tegnap. Láttam egy boltot.
Mert itt is, mint mindenütt a világon, van ruhásbolt, van könyvesbolt, 1 eurós bolt, virágosbolt, szóval mindenféle, ami kell egy normális ember normális életéhez.

De ez az egy más. A kirakatában mindig friss virág és havonta váltakozó régi, fekete-fehér fénykép van. Sose láttam még nyitva. Egy incifinci táblán a bejárati ajtón ennyi áll: Az elfelejtett fényképek boltja. Nyitvatartási idő megegyezés szerint. Be akarsz kukkantani? Írj egyszerűen egy emailt.

Szép. Olyan szép, mint egy boltosmese, ahol üldögél a két jóbarát és nem akar különösképpen semmire se jutni, csak várni az elfelejtett fényképeket nézegetni akarókat.

Nénikék

egymás között Weimar belvárosában...:)