Három gyerekkel irány Anglia!

Az ember amikor valami baja van, hajlamos azt hinni, hogy teljesen egyedül van vele. Hogy soha, senki így még nem érzett. Pedig hát számunkra, akik külföldön élünk a gondok nagy része közös. Persze vannak tipikus magyar problémák, mint a "hol kapok túrót, mi a neve angolul-franciául-arabul a tejfölnek" de vannak olyan gondolatok is, amelyek sok-sok külföldön élő családot foglalkoztatnak világszerte. Például, hogy mi lesz akkor, ha valami történik a családfenntartóval? Vagy ha kórházba kerül mindkét szülő? Nem baj, ha te még soha nem gondoltál erre - mások már igen. Ezért nekik már megoldásuk is van.

Persze ezek nem kellemes gondolatok. Senki nem szeret a saját halálán spekulálni, de a párjáén se élvezet. De hát vannak dolgok, amikre jobb még tiszta fejjel felkészülni és megtervezni, mit csinál az ember, ha baj történik. Nem azért, mert várja, hogy baj történjen - inkább, hogy akkor se legyen a baj nagyobb, mint amilyen.
Ahhoz, hogy az ember komoly bajba kerüljön, nem kell feltétlenül valami tragédiának és halálesetnek történnie. Maradhat egyedül úgy is egy nő, hogy a férje kilép a kapcsolatból. Ez sem feltétlen könnyebb eset, de megtörténik, minden életkorban. Csak azért, mert most épp a család külföldön tölti az életét, az élet nem áll meg, jönnek a drámák dögivel mindenhol.
Külföldön azonban az átlagosnál is sérülékenyebb az ember. Egyfelől, mert nagyon sok esetben csak egy ember keres pénzt. A másik (általában a feleség) otthon van, vigyáz a gyerekekre, viszi a háztartást. Mivel Nyugat-Európa nagy részén egy fizetésből is meg lehet élni, a gyerekfelügyelet ára viszont a csillagos egeket verdesi, nagyon sok családban így kiszolgáltatott helyzetbe kerül a feleség, ami nyilván alapesetben nem kell, hogy bárkit is zavarjon, de ha baj van, akkor bizony ez problémát okozhat. Ahogyan az is, ha az egyik fél nem tudja, hogy hová és milyen számlákat kell fizetni (mert mindig a másik csinálja) vagy nincs saját bankszámlája.
Ez különösen akkor fordul elő, ha csak az egyik, dolgozó ember beszéli a nyelvet - a másik meg, aki otthon van a gyerekekkel nem tud elmenni nyelvet tanulni, és így egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe sodródik, ami nyilván sem az önbecsülésének, sem a kapcsolatnak hosszú távon nem használ. Ráadásul külföldön élve ha baj van, az mindig sokkal élesebben jelentkezik, hiszen otthon körbeveszi az embert a rokonok-barátok hálója, akik generációk óta ismerik, tapasztalják a rendszert, mindig akad valaki, aki el tudja igazítani az embert, segít neki, befogadja vagy kisegíti. De külföldön ha vannak is magyar ismerősök, előfordulhat, hogy nekik sincsen fogalmuk sem róla, hogy mit kell az adott esetben tenni - mert még soha nem tapasztalták meg. (Ha minden ismerős fiatal, valószínű, még soha nem intéztek temetést, nem tudják hol lehet válóperes ügyvédet találni, mi a formája az érvényes végrendeletnek és a többi.)
Nem találtam olyan magyar blogot, ahol erről a témáról esne szó - ezért külföldi expat nők blogjait nézegettem át arról, hogy milyen óvintézkedéseket érdemes megtenni, és hogyan készülhet fel az ember arra, amire nyilván nem lehet. De mégiscsak muszáj.

1. Kit kell értesíteni?
Az iskolákban el szokták kérni a "baj esetén értesítendő" személyek listáját, de nyilván az ember nem adja meg Londonban a budapesti nagymama számát (aki nem is beszél angolul) hanem a sajátját, a férjéét, esetleg egy jó barátét, akivel közösen megbíznak egymásban és még ismerik is egymás gyerekeit. De tudja-e bárki, hogy hol éri el az anyukádat akkor, ha mondjuk egy autóbalesetben az egész család kórházba kerül? Gondolom azért szeretnéd, hogy tudjanak róla, ha baj esik - ám mi van akkor, ha te nem vagy olyan állapotban, hogy felhívd őket? A bloggerinák szerint a legjobb megoldás, ha a hűtőre teszel egy nagy papírt, ráírva a baj esetén OTTHON értesítendő emberek telefonszámát, Skype nevét, egyéb elérhetőségét, ezzel a felirattal: "if anything happens ring my mother/brother..."

2. Mi legyen a gyerekkel?
Vannak országok, ahol ha bármi történik a szülőkkel, a gyerek automatikusan gyámság alá kerül. Ez nyilván nem ideális helyzet, és meglehetősen traumatikus is lehet a gyerek számára, (Különösen, ha nem beszéli még a nyelvet) tehát jobb ezt megelőzni. Érdemes egy jó barátnál (akinek a száma mindenhol le van adva) hagyni egy nyilatkozatot arról, hogy baj esetén hozzá kerülhet a gyerek ideiglenesen, ameddig az a rokon, akit gyámul kiszemeltünk megérkezik otthonról. Érdemes erről egy papírt otthon is biztonságba helyezni, a kinti barátnál is és az otthoni rokonnál (barátnál) is - mindkét nyelven! Ha igazán biztosra akarunk menni, akkor egy közjegyző vagy egy ügyvéd segítségét is kérhetjük ebben, hiszen ő tudja pontosan, hogy ennek milyen jogi formája kell, hogy legyen.
Azt is érdemes persze végiggondolni, mit szeretnél, ha te esetleg hetekre-hónapokra kórházban rekedsz. Mi történjen a gyerekekkel? Van-e valaki, aki kinn tud maradni vele (hogy tovább járhasson suliba, látogathasson téged a kórházban) vagy jobbnak látod, ha hazamegy és a nagymama vigyáz rá. Ki tudjátok-e fizetni a lakást, ha nincs aki addig dolgozik és pénzt keres?

3. Vigyázz az irataidra!
Ha az ember egy országban él, már akkor is többfióknyi irata gyűlik fel - több országnál ez a többszörös papírmunkát jelent. Nyilván az egész családnak megvan az útlevele, személyije, TAJ-kártyája, adóazonosító száma, lakcímkártyája. Ha csak nem adtad fel teljesen a magyar életed, akkor ezekre bizony vigyázni kell, mert ha elvesznek, vagy épp nem találod, akkor rengeteg ügyintézés vár rád, ami nyilván ha épp baj van, akkor különösen nem hiányzik. Fontos, hogy tudd, hol vannak ezek a papírok. Ne csak úgy körülbelül, mert mindig a férjed intézi, hanem pontosan, álmodból is felkeltve. És ami még fontosabb, hogy ezekről legyen fénymásolatod is. És ne csak a fiókban, de otthon, a nagymamánál (vagy a gyámnál, vagy akárki megbízhatónál is). Ha például az éjszaka közepén a világ végén baleset ér, vagy tűzesetbe keveredsz, akkor legyen valaki, akit fel tudsz hívni és be tudja diktálni a legfontosabb adatokat, számokat a hivatalos szerveknek. Ez sok-sok órányi ügyintézést spórolhat.

3. Van pénzed?
Felnőtt ember vagy - legyen saját bankszámlád, saját pénzed. Akkor is, ha nincs saját kereseted ás akkor is, ha macerás ezt elintézni és úgy érzed, nincs is rá szükséged. Bármi, de tényleg bármi történhet egy kapcsolatban, vagy a pároddal. Tudd, hogy hol van a pénzetek, melyik banknál, milyen bankszámlán (vagy bankszámlákon) és legyen hozzáférésed. Tudd azt is, hogy mit, hová kell utalni - hogyan kell intézni a vízszámlát, az adót, ne történhessen meg, hogy pár hónap múlva kikapcsolják az áramot, mert még soha életedben nem intéztél elektronikus utalást és eszedbe se jutott, hogy ezt is kellene csinálni. Egyszerűen ültesd le az ügyintézésért felelős párod egy darab papír elé és mond meg neki, hogy mindent, de mindent írjon le, amit tudnod kell. Jelszavakat, utalási módszereket, bankszámlaszámokat, telebank kódot. Nyilván utálni fogja ezt a macerát, de jobban fogsz aludni, ha ez meg van.

4. Mindig legyen B terved!
Nem számít, hogy milyen jó az élet - annyi pénzed mindig legyen, hogy haza tudj menni a gyerekekkel együtt. Azt is döntsd el, hogy hová mész haza ebben az esetben. Kibírsz anyádéknál akár fél évet is - vagy inkább laknál a testvérednél? Amikor az ember pánikba esik, vagy gyászol, nem gondolkodik tisztán. Ezért ezeket a dolgokat most gondold végig, tiszta fejjel. Mi legyen a gyerekekkel? Ha a férjed hirtelen kiesik a képből, el tudod magad tartani? Akarsz-e akkor is kinn maradni, nélküle vagy inkább hazamennél? A gyerekeknek mi lenne a jobb? Maradni a megszokott suliban vagy inkább mindent újrakezdeni máshol? Otthon lesz-e aki segít neked, vagy azok a kapcsolatok már mind elsorvadtak? Hol kapsz több segélyt? Ha van háziállatod, haza tudod vinni magaddal?

5. Gondolj a legrosszabbra is!
Na, mondjuk ez az a téma, amivel aztán végképp senki nem akar foglalkozni, de sajnos nincs ehhez túl fiatal életkor. Persze nehéz terveket szőni halálunk esetére, de mégiscsak okosabb ezeket elrendezni, mint aztán később kapkodni. Sok országban speciális végrendeletet kell csináltatni (pl. a Közel-Keleten csak az adott ország nyelvén érvényes) de megeshet, hogy az élettársak semmire nem jogosultak. Ahol az apa engedélye kell ahhoz, hogy a gyerek átlépje a határt, ott bizony előfordulhat, hogy az anya ott ragad egy idegen országban, ahol nem szeretne. De bizony még a legcivilizáltabb országban is fennakadást okozhat, ha eddig apa nevére érkezett a gyerektartás vagy az adóvisszatérítés és ő most már nincs. De érdemes olyan dolgokat is végiggondolni, mint hogy hol legyen a temetés? Nyilván van az emberben egy "hazai földben nyugodna" vágy, és ez az otthon maradottaknak nyilván megnyugtató érzés is lenne - de egyrészt egy holttest szállítása elég drága mulatság, másrészt végig kell gondolnod, hogy te és a családod vajon hol lesztek a temetés után? Ha külföldön maradtok, akkor lehet, hogy a fájdalmas messzeségbe került sír újabb bánatot okoz. De ha csak átmeneti állomás a hely, ahol laktok, akkor lehet, hogy nem érdemes egy ilyen fontos dologgal odakötni   magatok. Ha nincs túl sok pénzed, az is szempont lehet, hogy sok önkormányzat ad temetési támogatást a rászorulóknak - de egy másik országban történő temetést nyilván nem fognak támogatni.

Mostanában elég sokan kérdezik tőlem, hogy vannak-e már barátaim itt Angliában. Mintha valahogy ettől függne, hogy jól érezzük-e itt magunkat. Persze formálódnak ismerettségek, amiket akár barátságnak is lehetne nevezni. Csak én nem nevezem annak. Mert szerintem ezek a külföldön kötött haverságok még nem állták ki az idő és a nehézségek próbáit.

Azt hiszem, abban mind egyetértünk, hogy attól még, mert magyarok vagyunk és véletlenül egy városba vetett minket a sors, még nem leszünk barátok. Lehetünk haverok, ismerősök, kellemes csevegőpartnerek - de a barátság szót és státuszt, bocsásson meg nekem mindenki, én nem osztogatom olyan könnyedén.
Ez talán abból is ered, hogy sokfelé vetett már az élet - sulik, munkahelyek, más országok. És valahogy azt látom, hogy egy ilyen helyen nagyon gyorsan, nagyon intenzív ismerettségek tudnak kialakulni, amikre az ember állati gyorsan ráhúzza a barátság jelzőt, de aztán ezek amilyen gyorsan jönnek, pillanatok alatt köddé is foszlanak, amint a helyzet változik.
Amikor például Németországban tanultam, volt egy olyan jó kis magyar csapat, három ember, akikkel sülve-főve együtt voltunk. Közösen buliztunk, utaztunk, tanultunk, ebédeltünk minden nap. Az egyikkel már ott tudtam, hogy nem fog tovább tartani a kapcsolat, mert nagyon másként gondolkodunk a világról. A másikat imádtam, de hiába írtam neki utána emilt, soha nem válaszolt. A harmadikkal meg összejártunk még párszor, de nekem akkor született a nagylányom, ő meg akkor kezdett dolgozni. Évente egyszer-kétszer még találkoztunk, de aztán egyre ritkultak a találkozások, és mióta neki is gyereke született, ő is elhallgatott.
De ugyanezt tapasztalja az ember akkor is, ha munkahelyet vált, vagy ha egyszerűen elköltözik. A közös légtér, élethelyzet, amit minden nap megoszt a másikkal, hihetetlen szoros köteléket tud létrehozni, és ha az ember azt akarja, láthatja ezt barátságnak is. De így negyven felé már tudom, hogy ez nem igaz. És nem akarom erőszakkal annak látni, csak azért, hogy jobb színben tűnjek fel magam előtt.
Merthogy a barátságnak sok próbája van. És az egyik a távolság. Keresem-e másikat, ha ezer kilométerrel arrébb él már? Rácsörgök? Írok neki emilt?
A legtöbb magyar barátom (és most a szó szoros értelmében használom ezt a szót) az elmúlt másfél évben nagyon jól vizsgázott. Ha nem is beszélünk minden nap, azért tudom, hogy kivel mi van. Ha hazalátogatok, minden nap kávézok valakivel és tényleg ott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk. Ilyenkor intenzíven fürdök a szeretetükben és figyelmükben, és amit évközben virtuálisan teszünk, ilyenkor élőben is bepótoljuk. És ez nagyon jó.
De legyünk őszinték, a három gyerek és munka mellett otthon se lenne időm minden este velük cseverészni egy kávéházban. És nekik sem. Ott is gyerek, munka, szerelem veszi el az időt a barátnőzéstől. Akárcsak nálam. És ennél sokkal gyakrabban nem tudnék velük összeülni - csak akkor nem egy hétre szervezném az összes találkozóm, hanem kicsit jobban széthúznám.
Az angliai barátságok kialakulásának valljuk be Kisbende jelenléte se használ. Persze ez otthon se lenne másként. Én mindig is irigyeltem azokat a kismamákat, akiknek a gyerekei a játszóházban szép, csöndesen elvoltak, míg az anyukák egymással cseverésztek a kávéházban. Én azok közé tartozom, akik állandóan a gyerekkel vannak, utána szaladgálnak, felügyelnek, mentenek és persze involválódnak. És nem azért, mintha nem vágynék inkább arra, hogy végre nyugodtan megihassak egy kapucsinót, hanem azért, mert a gyerekeim ezt akarták, sőt követelték.
Pedig próbáltam, esküszöm, próbáltam. Igazán nem én ragaszkodom hozzá, hogy amikor csillió játék van, akkor is én legyen a központ - de be kellett látnom, hogy ameddig kicsik, nem lehet őket egyedül elengedni. Mert fellökik, mert elveszik tőle, amit fog, és akkor sír, és mutassam meg, hogyan működik, és segítsek neki, hogy felmásszon, és lökjem a hintát. És ha a barátnőmmel el is mentünk egy ilyen helyre, remélve, hogy ameddig a gyerekek tombolnak, majd mi kibeszéljük az élet dolgait, akkor a vége mindig az lett, hogy a gyerekek szuperül elvoltak, mi meg le-föl szaladgáltunk és kettő percet se tudunk dumálni.
Az én legjobb barátnőm, aki már az általános iskola óta megvan nekem, pont ugyanakkor szülte az első kettőt, mint én. Nem is lakunk egymástól messze. Természetesen sokszor megbeszéltük még a terhesség alatt, hogy mi mindent fogunk együtt csinálni. Tologatni a babakocsit a Ligetben, közösen állatkertezni, játszóterezni, egymáshoz átmenni és kávézni, sütni-főzni akármit.
A valóság? A négy gyerekből az egyik mindig beteg volt, ha meg nem, akkor vagy esett az eső, vagy mi voltunk totál kipurcanva. Ha havi egy találkozót össze tudtunk hozni, akkor már sokat mondok. Pedig vele aztán mindig csodásan éreztem magam.
A helyzet most is hasonló - a napjaimat Kisbendével töltöm. Bárhová is megyünk, délre haza kell érnem, mert akkor ő alszik. Délután meg a nagylányokkal vagyok, akikkel ilyenkor tudok találkozni. Hétvégén meg van a családi program - amibe természetesen belefér az is, hogy találkozzunk másokkal, de ha ott is van 1-2-3 gyerek, akkor ez már elég bonyolult.
Lehet, hogy mások a gyeses évek alatt találták meg életük nagy barátait, de nekem ez soha nem sikerült. Rengeteg ismerettséget kötöttem akkor is, amikor a lányokkal voltam otthon, és most is. Nem ülök otthon, nem depizek és rágom a talpam a magánytól és szvíesen és könnyen szóba állok bárkivel. Angolokkal is. Magyarokkal is. De nehéz úgy ismerkedni, hogy közben egy szaladgáló kétévest felügyelek, aki persze amint lanyhul a figyelmem a bejárati ajtó felé szalad és ki akar menni az utcára. Vagy az ölembe ül, és maga ragaszkodik hozzá, hogy most csak őt nézzem és ráfigyeljek. És még ha jól eljátszik is egy kávézóban, akkor is szaladgál, kiabál, tehát figyelni kell rá, fegyelmezni és persze, ha lehet még szórakoztatni is, hogy ne zavarjon másokat.
Valami fura módon ez mégse zavar.
Egyrészt mert mindezt a gyeses mizériát már végigéltem a lányokkal és tudom, hogy nem tart örökké. A kétévessel persze még a játszótéren is mindenhová menni kell - de az ötévest már egyedül lehet hagyni a homokozóban, míg anya elolvas egy cikket az újságban. Vagy kávézik. Egyre tovább elvannak egyedül és egyre kevésbé kívánnak minket társaságnak.
És be kell vallanom, ez csak ideig-óráig önti el örömmel az ember lelkét.
Mert persze az nagyon jó, amikor le tudunk ülni a férjemmel és meg tudunk beszélni egy komolyabb témát anélkül, hogy mondjuk tisztába tennénk valakit, vagy legalább felöltöztetnénk egy Barbie babát. És az is nagyon jó, hogy a lányok már olyan nagyok, hogyha elmegyek velük vásárolni, vagy teázni, akkor szinte tök olyan, mintha a barátnőimmel mennék. Tök jókat mesélnek ilyenkor, és már a kezüket se kell fogni, mert nem szaladnak le a járdáról, nem kell velük menni pisilni, és akár egyedül is vesznek maguknak egy pohár narancslevet, ha az kell nekik. Szóval most már egyre több benne a jó, és egyre kevésbé vagyok kiszolgáló rabszolgaszemélyzet.
Csak hát valahogy azt is sejtem, hogy ez a jó már nem tart sokáig. Pár év és az én tündéri lányaim majd a haverokkal mennek bandázni, nem az anyjukkal. Szóval most kell kiélveznem ezt a sok jót.
Ráadásul az évek alatt annyi sok emberrel összehozott már a sors, akikről azt gondoltam, hogy barátok leszünk és mégse lettünk igazán, hogy én ezt már feltétlen nem is erőltetem. Mert ha választanom kell, hogy egy félig-meddig idegen emberrel jópofizok, és közben lepattintom a gyereket, hogy hagyjon már békén - vagy ráfigyelek ebben az adott kevéske időmben, akkor nem érzem azt, hogy mindenképp valami felnőttel kell töltenem az időmet.
És most félre ne értsen senki, nem azt mondom, hogy külföldön nem lehet barátkozni, vagy hogy aki beül kávézni a barátnőjével és közben hagyja, hogy a gyerekek szétszedjék a játszósarkot, az rossz anya. Egyszerűen csak nekem már egyre kevesebb igényem van arra, hogy olyan "úgynevezett" barátokat gyűjtsek magam köré, akik azonnali komfortot adnak, de mondjuk ha elköltöznénk, soha többé nem jelentkeznének. És ezzel nem azt mondom, hogy nincsenek Coventryben nagyon is helyes, aranyos anyukák, akikkel öröm összejönni és dumálni.
Csak nem feltétlen ragaszkodom ahhoz, hogy minden héten összejárjak velük. Vagy mással. Akárkivel. És ha így rákérdez valaki, akkor megmondom, nincs Angliában barátnőm. Se angol, se magyar. De én ezt nem tartom bajnak. Ez egy ilyen élethelyzet. Sok ismerősöm van, és egyre több a telefonszám a mobilomban. De a barátság ügy nekem ennél sokkal bonyolultabb.

Tegnap este kicsit megfájdult a fejem. Gyorsan bekaptam hát egy szem gyógyszert és telefonáltam a barátnőmnek, hogy jöjjön nyugodtan. Én nem tudok elmenni, mert Kisbendét már ilyen későn nem vinném sehová, de mellette nyugodtan dumálhatunk. Nem sejtettem, hogy egy értelmes szót se fogunk váltani.

Mire T. barátnőm megjött, gyógyszer ide, gyógyszer oda, én már ülni se tudtam, annyira rosszul voltam. Mintha az a fránya gyógyszer nem is hatott volna, és hamarosan megjött a hányinger és vele együtt az érzés, mintha folyamatosan késeket vágnának a szemgolyómba.
Nem tudom mi lehet az oka, de egyre gyakrabban tör rám a migrén. Nem mindig ilyen rossz és általában segít a gyógyszer és némi pihenés a sötét szobában. De most nem volt egyikre se módom. Egyrészt nem hoztam magammal, amit szedni szoktam és apuéknak nem volt ilyen. Másrészt hogy is tudnék lefeküdni aludni, amikor Kisbendét kell vacsoráztatni, fürdetni, altatni? Igen-igen, persze anyuékra is bízhatnám a dolgot, mondhatja bárki, aki nem ismeri a szüleimet - de aki igen, az tudja, hogy ez nem m
ködik. Lassan 7O évesek és nem azok a gyerek után szaladgálós típusok. Anyukám drága a lakásból sem volt kinn már két éve, és előtte se ment hosszú utakra. Most már ott tartunk, hogy az ágyban fekszik majdnem egész nap, és a WC-ig is csak úgy tud kimenni, hogy közben legalább egyszer, de inkább kétszer leül pihenni.
Kisbende érkezése persze fellelkesítette, mert a kis huncutnak amint megérkeztünk első dolga volt kézenfogni nagymamát és körbesétálni vele a lakást, és bizony nem engedélyezett leülőket. Na igen, efféle csodák vannak és jó látni őket - de az egész lefektetés procedúrát hogy is bízhattam volna rájuk? Apám már amikor a hugom született se volt a csúcson pelenkázás ügyben, inkább rám, a négyévesre bízta a munkát, mert félt, hogy ő képes elhányni magát, ha valami csúfságot lát a pelusban.
Mindezt megspékelve azzal, hogy a kétéves Kisbende számára a nagyszülők nem olyan ismerősek, mintha itt laknánk. Persze kedveli őket, eljátszik velük - de azért a biztos pont anya. Aki azonban tegnap este teljesen használhatatlan lett.
Az első gyógyszer után vettem be a következőt. Majd kihánytam mindkettőt. És vettem be az újabbat, hátha az majd használ. Közben csak feküdni tudtam, lehetőleg egy bizonyos pózban, ahogy kevésbé fájt. Egy kicsit. De így is pokoli volt. Elviselhetetlen.
Próbáltam felidézni, vajon, amikor pár évvel ezelőtt egy migrénes cikket szerkesztettem, vajon mit is írt a szerző, mi okozza ezeket a brutál fejfájásokat. És vajon mivel lehet megszüntetni. De semmi nem jutott az eszembe. Aztán azon is t
nődtem, hogy vajon meddig tart ez még, meddig kell ezt az elviselhetetlen fájdalmat kibjrnom.
Aztán azt is, hogy milyen ciki, hogy én itt benn fekszem, míg T. barátnőm a gyereket szórakoztatja, és hogy milyen szuper, hogy van nekem egy ilyen barátnőm, aki már húsz éve megvan nekem, és hogy micsoda állati mázli, hogy épp ő van itt, aki imádja a gyerekeket és nagyszerűen ért is a nyelvükön. Merthogy T. a helyzetet átlátva azonnal elfoglalta Kisbendét, jobban mint bárki más tudta volna. És ugyan rettenetes, hogy nem tudtam vele dumálni, pedig lett volna mit tudom, mert csomó klassz dolog történt vele és én is szívesen beszélgettem volna vele. De ez nem jött össze. Majd másfél órán át maradt velünk, közben mindenben segédkezett, amiben kellett. Etette-itatta Kisbendét, fürdette, öltöztette, szórakoztatta - mikor, mire volt szükség. Én időről-időre kijöttem a szobából és próbáltam hasznossá tenni magam, de valójában csak aszisztáltam az én szuper barátnőm keze alatt.
Amúgy ez most maga volt a testet öltött rémálom - azon tűnődtem, hogy vajon ha most egyedül lennék Coventryben a három gyerekkel és a férjem külföldön lenne épp, mi a fenéhez kezdenék, mert a fejfájás olyan brutális erős volt, hogy képtelen voltam még kiegyenesedni is, nemhogy gyereket ellátni. És hogy micsoda pech, hogy most nem vagyok ott, mert akkor most a férjemre passzolhatnám a gyereket és nem kéne azon aggódnom, hogy micsoda ciki, hogy a barátnőmet erre használom épp. És végül, hogy milyen jó is itthon, ahol megvan az a szociális háló, amely elkap, ha zuhanok és hogy ez azért kinn nagyon is lyukas még - bár tagadhatatlanul formálódik, mert ott is vannak barátok, és tudom, hogy segjtenének, de azért azok a barátságok még nincsenek tűzben edzve és kipróbálva.
T. persze csodálatos volt - nem először. Sokszor segített már nekem, és tudom, hogy rá bármikor, bárhol, bármiben számíthatok. Húsz éve, vagy több is. Ilyen barátot nem lehet könnyenn pótolni. Nekem meg nem is egy ilyenem van, és ez valami brutális szerencse. Még akkor is, ha ők itt vannak én meg általában ott. Na, nem mintha ez bármi másban akadályozna minket. Ennyi idő után már nem. Na igen, az alkalmi gyerekvigyázásra most nem tudom őket megkérni, úgy mint amikor a nagyok voltak még kicsik. De most jól jött a segítség. Szerencsére mire eljött az alvás ideje, már az én fejfájásom is enyhült. A tizes skálán már nem kilences, hanem csak négyes volt. A migrénes hányingeres éles hasogatás tompa fájdalommá enyhült. És ezzel már el tudtam aludni. És ebben Kisbende is partner volt. Könnyedén elaludt és reggel 8-ig ébredés nélkül durmolt - amire még eddig soha a büdös életbe nem volt példa.
Reggel pedig fájdalom nélkül ébredtem. És már nem először az életemben újra megállapítottem, hogy ennél nincs jobb érzés. És milyen állati jó, ha az ember egészséges, és semmije nem fáj.
Anyukám pedig csak annyit mondott, hogy T.-nek még a lába nyoma is legyen áldott, mert hogy ő képtelen lett volna a nyüglődős Kisbendét másfél órán át így lekötni volna, ahogy T.-nek sikerült.
Szóval köszönöm, drágám. És nem csak a tegnap estét. Azt a sok-sok évet. És majd dumálunk is. Igérem. Ha máshogy nem, akkor Skype-on.
A migrén meg menjen a fenébe - de ha valakinek van ötlete, miért tör rám egyre gyakrabban, és mit tehetnék, hogy ne legyen így, ne tartsa magában! (Mondjuk a gyakoriság kéthavonta egyet jelent, de azért nekem ez nagyon sok...)

Fogalmam sincsen, hogy a fenébe mentünk el egy éve Angliába. Ahhoz képest, hogy mindenünk van kinn is, a két bőröndön kívül már összekészítettünk két óriási papírdoboznyi holmit is. És még hol a vége...

Tavaly még két és fél gyerekkel kellett egy egész életet több-kevesebb hisztériával összepakolnom. Bendét még csak félnek számítom, hiszen ahová tettem ott maradt. És biony ez az ideihez képest jelentős különbség.
Igaz, a helyzet akár könyebb is lehetne, hiszen csak a bőröndbe kell visszadobálni, amit magunkkal hoztunk. És egy pár holmit mellérakni, amit kinn hiányoltunk. Nem volt ez olyan sok minden - gondoltuk. Egy palacsintasütő (kell abból kinn is kettő) pár könyv, magyar csíkozású füzetek, pár szoknya, cipő, bizsu, amiről azt gondoltam, hogy nem fog kelleni, pedig mégis. És pár játék, amibe Bende közben belenőtt. Igazán nem sok dolog. Hogy ebből aztán hogyan lett az a rémesen nagy csomag cucc, igazán nem tudom. Tényleg nem.
Persze arra nem számítottam, hogy majd a csajok is hozzárakják a maguk kis túlélőcsomagját, pedig sejthettem volna, mert amikor meglátták a Barbie babáikat, a Playmobil figurákat, és a Baby Born baba ruhaszekrényét, látható volt, hogy ettől most még nehezebben fognak majd búcsút venni, mint tavaly. Merthogy most már sejtik, hogy az az egy év, amire ismét búcsút kell mondani ezeknek a kedvenceknek milyen sok idő. És azt is, hogy nem feltétlen akarnak bármit is itt hagyni. Főleg a könyveket, amit kinn pótolni se olyan egyszerű. És amit most szó szerint faltak. Bíbort nem is láttam az öt hét alatt könyv nélkül, és Borsi is kiválasztott pár kedvencet, amit muszáj befejeznie kinn.
Mindezt a pakolást pedig megfejelve Kisbendével, aki a másfél évesek teljes öntudatával pakol, rakodik, akaratoskodik és folyamatos szórakoztatást igényel. És nem érti, hogy mit jelent a majd és a később. Bár mit mondjak, erre még Borsika se mindig képes. Aki a fenti képen éppen azt nézi, hogy mikor jár már le a kenyérsütő gép. Na nem azért, mert olyan éhes lett volna, hanem mert megígértem neki, hogy utána majd elmegyünk neki kistáskát venni. Mert anélkül nem indulhatunk vissza. Amikor a kép készült, még hátra volt 1 óra 38 perc. Persze nem vártuk meg a végét, mert a kenyérsütő nézegetés program Kisbendének is tetszett, fel is mászott volna, hogy nyomogassa kicsit annak a masinának is a gombjait. Mert minden rohadt gombot nyomkodni kell folyamatosan.
Szóval a helyzet az, hogy az utolsó két nap a Balatonnál már őrült pakolással és takarítással telt, mi is nyüglődtünk, a gyerekek nemkülönben, merthogy jóval kevesebb figyelmet kaptak, amit a lányok még csak-csak elviseltek, de a fiam már jóvaé kevésbé. Mi meg feszültünk, mint a hegedűhúr, hogy mindent rendben hagyjunk ott, tudva, hogy ez nagy felelősség, mert ami marad, azt bizony csak egy év múlva látjuk újra. Az, hogy a barátokkal kapcsolatban is hasonló érzés kavarog bennünk, egy kicsit sewm csökkenti a terheket. Valahogy nem megy nekem ez a búcsú dolog. Minden olyan rohadt végleges és végletes. Pedig nem örökre megyünk el, és jövünk is majd megint vissza. De hogy mikor, még fogalmunk sincs. Hát ez van most velünk.

Nehezen veszem rá magam mostanság az írásra. Olyan nagyon érzékeny, sírós hangulatban vagyok. Lassan eltelnek a Magyarországra szánt napok, és búcsúzni kell a Balatontól, a családtól, a barátoktól és attól az egész élethelyzettől, amiben most vagyunk. Márpedig ez most jó. És ki tudja, milyen lesz majd ezután.

Nem mintha valami nagy katasztrófa szelét érezném, és attól szomorodnék, csak hát nyitva a szemem és látom: egyre hűvösebbek a reggelek, és érezhetően minden nap korábban sötétedik. A Balatonnál megritkult az embertömeg és a boltok is lassan átállnak a szezonos nyitvatartásról a télire és mi is leeresztettük a nagy medencét, ahol annyi délutánt átpancsoltak a lányok.
Nehéz a búcsú a háztól, attól az életformától, hogy mi itt mind együtt vagyunk és a napok szabadon telnek, és csak lesem, hogy nyúlnak és barnulnak a lányaim, és csodálom órákon át, hogy Kisbende is milyen nagyon ügyes lett! Most még a hintaágyban ringatva szoptatva-altatom és félek, ez az utolsó ilyen békés egymásba olvadásunk az őszi napsütésben. Jövőre már nem így, és nem ott fogom altatni. És ki tudja, alszik-e még akkor is délben.
Mert az idő telik ám, és már csak hetet kell aludnunk és megyünk vissza Angliába, ami most távolabbinak tűnik, mint Kína. Mintha soha nem is mi laktunk volna ott, és valahogy teljességgel képtelenségnek tűnik, hogy nekünk van ott is egy teljesen komplett életünk és háztartásunk, ami visszavár.
De persze a változás az jön, akár egy gyorsvonat, és képtelenség megállítani. Hiszen itt a Balcsinál akkor se maradhatnánk, ha most hirtelen úgy döntenénk, hogy mindent visszacsinálunk és nem utazunk a külhonunkba. Mert ennek a nyárnak és vele együtt a sok jónak akkor is annyi. Jön a suli, a munka, a hideg és a négy fal között töltendő idő. Elképzelni sem tudom, hogyan lehet ezt majd Kisbendével megértetni.
Szóval nincs jó kedvem, pedig annyi emberrel találkoztam és minden találkozó olyan jól sikerült!
Mikor pár hónapja egy kolléganőm arra kért, hogy szerepeljek a cikkében és meséljem el, hogy milyen hatása van a küldfölre költözésnek a barátságok alakulására, nemet mondtam, pedig nem szokásom. De ez nehéz téma számomra. Pedig szerencsés vagyok, és hiszek is benne, hogy a tér és idő változása nem szakítja szét az igaz barátságokat.
Csak hát néha nehéz elismerni, hogy nem minden barátság "igaz" és nekem is van olyan ismerősöm, aki mióta megtudta, hogy külföldre költözünk nem válaszol az emiljeimre és kinyomja a telefonját, ha én hívom. Azt látom, hogy él és virul, mert a Facebook fiókja aktív és másokkal vidáman társalog. Csak engem ejtett. De nincs miért panaszkodnom, ez nem volt igaz barátság. Kicsit kár, hogy így kellett megtudnom, de legalább nincsenek illúzióim.
Amúgy szerintem az anyaság nagyobb választóvonal a barátságok terén, mint párszáz kilométer, nekem legalábbis ott szakadt meg a legtöbb "jóbaráttal" a kapcsolatom. Ehhez képest Anglia nem olyan nagy kihívás. Emil, Skype, képeslapok, levelek és csomagok. És persze ez a pár találkozás évközben. De valljuk be, ameddig pár utcával odébb laktak, a suli-munka-család Bermuda háromszögében akkor is gyakran elveszett a jószándék, és akkor sem találkoztunk ennél gyakrabban. És amikor találkozunk, az tényleg olyan, mintha el se telt volna az a pár hónap. És úgy tudunk elbúcsúzni, mintha holnap találkoznánk. Vidáman, mosolyogva.
Csak amikor így egyedül maradok a gondolataimmal, akkor nehéz néha. Mert ha belegondolok, akkor bizony hiányoznak. Már most.