Három gyerekkel irány Anglia!

Származási hely: Három gyerekkel irány Anglia!

Végre mindenki egészséges és az idő is jó, hát újra felvettük az útilaput és a hétvégét tömény utazással töltöttük. Egy régi jó ismerőssel kezdtünk - a Blenheim kastéllyal.

Angliában általában őrült drágák a belépőjegyek - de nagyon sok helyen kínálják fel azt a lehetőséget, hogy a napijegyet ingyen éves bérletté lehet változtatni. Ez mindjárt barátibb megoldás, ráadásul leveszi az "egy-nap-alatt-mindent-muszáj-megnézni" terhet az ember válláról. Ha tudom, hogy egy egész évem van bebarangolni egy helyet, sokkal nyugodtabban veszem a dolgokat. Nem zavar, ha Kisbende fél órán át csak a földet túrja a kertben egy bottal, vagy Bíborka lányom száz virágot is lefotóz. Mert ha nekik ez az élmény, akkor örülök neki, hogy élvezik. És egy picike szépség nekem is jut ilyenkor.
Blenheimben most negyedszerre jártunk már. Először a királyi esküvőn, amikor lovagi torna is volt, aztán volt egy alkalom, amikor megnéztük a kastély egyik felét és a kert egy réstzét, aztán egy meleg nyári napon csak a 2500 hektáros kertben barangoltunk egész nap, meg a tó mellett, és főleg az óriási győzelmi emlékművet csodáltuk meg. Az 1704-es höchstadti csatában aratott győzelemért kapta az első Duke a birtokot. Az én gyerekeim persze akkor se a nagy oszlopot csodálták, hanem a bárányokat, amelyek körülötte legeltek. Most pedig a kastély időutazós digitális kiállítását is néztük meg, majd a kisvonattal elutaztunk a Pleasure Gardenbe.
Amikor először jártunk itt, fogalmunk sem volt róla, hogy ez egy nagyon fontos hely, csak annyit, hogy közel van. Menet közben derült csak ki, hogy ez Anglia legnagyobb nem királyi kastélya, és hogy World Heritage Site, tehát Világörökségi helyszín. Jelenleg a 11-ik Duke of Marlborough birtokolja, de bár vannak privát részei is a kastélynak, nem lakik itt. Nem csodálom - nyáridőben rengeteg turista jár errefelé, de nekünk most szerencsénk volt, mert egyáltalán nem volt zsúfolt.
Mivel egyszer már láttuk az eredeti tárgyakkal berendezett régi részt, most a másik szárny felé vettük az irányt, ahol a kastély történetét mutatták be. A kastély első úrnőjének a szobalánya vezet körbe minket - pontosabban annak a kísértete és ez a lányoknak nagyon tetszett. Különösen, hogy mozgó viaszbábuk és vetített képek mesélik a sztorit, hogyan életek itt az emberek, hogyan változott a sorsuk, a kastély építésének nehézségei, az olyan frivol dolgokig, hogyan volt az egyik Duke-nak közös szeretője a királlyal és milyen volt a szekrény, amibe akkor bújt, amikor a király váratlanul hazaért.

Származási hely: Három gyerekkel irány Anglia!

A kultúrális kitérő után persze alig várták a gyerekek, ghogy végre szaladgálhassanak a kertben. És ilyenkor nekünk is olyan jó, mert nem kell állandóan attól rettegni, hogy Kisbende leszalad az útról, vagy hogy elvész. Itt aztán szaladhat. Se autó, se vadállatok, és hatalmas zöld mezők. Hát szaladt. Ameddig az ámulattól sóbálvánnyá nem meredt. Merthogy rátaláltunk egy óriási nárciszmezőre. Mivel nem volt kiírva, hogy fűre lépni tilos, megengedtük a gyerekeknek, hogy belemenjenek. Ők meg teljes extázisban rohangáltak le és föl. A lányok persze mindig is nagy virágmánákusok voltak, nekik ez maga volt tündérfölde. De Kisbendét is elvarázsolta a neki derékig érő hatalmas virágmező, mindet meg akarta szagolni, aztán meg csak szalad és szaladt és közben arra is figyelt, hogy egy virágot se taposson le. Álomszép látvány volt.

Származási hely: Három gyerekkel irány Anglia!

Aztán vonatra szálltunk. Merthogy a park olyan nagy, hogy saját kisvasútja van, amire eddig még soha nem fértünk föl, de most végre eljött az alkalom. Olyan mesebeli volt az egész. Picike, zakatoló és az út mentén rengeteg fácánt láttunk. És amikor megérkeztünk, az még jobb volt. Eddig fogalmunk sem volt róla, hogy van még egy kert, ahová csakis a vonattal lehet eljutni, sétálva nem. Ez a Pleasure Garden - valójában egy óriási játszótér. A közepén egy világ legnagyobb szabadtéri labirintusával.

Származási hely: Három gyerekkel irány Anglia!

Labirintus sok helyen van, de bevallom én ennyire profiban még soha nem voltam. Valójában még egy labirintusban nem tévedtem el, mindet inkább gyerekszórakozásnak láttam. Hát ez viszont rendesen megkavart. Ha nem lett volna kilátó, ahonnan kinavigáljuk a fele családot, majd megyünk a nyomukban, lehet, hogy még most is ott keringenénk. Megjegyzem: a bejáratnál elhelyezett tábla azt ajánlja, minimum 20 percet szánjon rá, aki be akar menni. De voltak kisebb logikai játékok is, mini-városka és egy pillangó kert is, amit különösen Bende élvezett nagyon, akit teljesen elbűvöltek a repülő óriások. Volt nagy piknikes rész is, ahol a magunkkal hozott autós tortával megültük Kisbende névnapját, és már indultunk volna vissza az autóhoz, amikor a lányok meglátták, hogy van még egy hatalmas játszótér vár is a kert végében. Akkor már kicsit csepegett az eső, de bementünk. Már csak mi voltunk ott. És mi se sokáig, mert már csak percek voltak a zárásig. De azalatt még kifutkosták-mászókázták a lányok a tüdejüket is. És szerencsénk volt, mert az eső is csak akkor kezdett el igazán esni, amikor már a kocsiban ültünk. Tökéletes nap volt, amit mindenki élvezett.

Én nagyon kedvelem a Halloweent, sőt még többet is el bírnék viselni belőle, mint ami errefelé van.

Anglia ugyanis nem Amerika, ez már tavaly kiderült. Mint ahogyan az is, hogy ez a nagy Halloweenes jelmezes-beöltözős-cukorkagyűjtős buli errefelé nem igazán divat. És nem csak azért, mert a mi környékünkön főleg Indiaiak laknak (akiket teljesen hidegen hagy amúgy a Halloween) hanem azért is, mert Angliában ez viszonylag új ünnep, csak pár évtizedes. Így akinek nincs gyereke, az nem foglalkozik vele.
Nyilván vannak lelkesebb környékek is, de errefelé nem nagyon szokás egymáshoz cukorkáért becsöngetni. A gyerekek azért járkálnak jelmezben és ismerős családokhoz azért el lehet menni, vannak Halloween bulik is (tudom, Magyarországon is) és a boltokban irgalmatlan mennyiségű vackot lehet venni. Mi vettünk néhány szép mécsest, lampiont, pókhálót, narancssárga sütikínáló tálat, világítós körömlakkot (bakker, állati jó!!!) jelmezeket és persze egy szép nagy tököt, amit a férj ki is vájt úgy, ahogyan kell. De a legnagyobb élmény a Warwick kastély volt, ahová a hétvégén a nővéremmel, a lányával és a két gyerekükkel együtt elmentünk. Mi újra, ők először.
De valójában nekünk is tök új volt minden, mert a Halloween alkalmából most minden másként volt.
Azt már a bejárattól láttuk, hogy nagyon nagy köd van a várban, de akkor még azt hittem, hogy ez az időjárás tréfája - jó meleg, napos idő, kis angol köddel megfejelve. De aztán belépve már kiderült, hogy egy óriási nagy üst fortyog a hercegnő torony mellett - ami most nem is a hercegnőké volt, hanem a boszorkányoké. Merthogy Halloween alkalmából a boszik átvették a hatalmat a kastélyban.
Ha már riogatás, akkor ürítsük fenékig a poharat, gondoltuk a nővéremmel, és mi ketten befizettünk a Dungeon túrára is, aminek keretében végigjárhattuk a kastély sötét pincéjét, miközben pestisdoktornak, hóhérnak és kínzómesternek beöltözött színészek riogattak minket. Mi ketten teljesen beleéltük magunkat, és jókat rémüldöztünk, sikongatva szaladgáltunk a sötét folyosókon.
De nem ez volt a legrémisztőbb élmény - a kastély egyik szárnya ugyanis (szintén Halloween alkalmából) átváltozott igazi kísértetjárta horrorfilmmé. A legenda szerint ugyanis Daisy, a kastély egyik úrnője rengeteg szeánszot tartott itt a múlt században. Ám egyszer az egyik szeánsz rosszul sikerült és az alvilág erői elszabadultak. Senki nem tudja pontosan, hogy mi történt, de a vendégek soha többé nem jöttek vissza Warwickba és azt a bizonyos szobát évekig nem nyitották ki. És most, Halloween alkalmából felidézik az eseményeket. Na, ez igazán durva volt (12 éven aluli gyerekeket be se engedtek, de még felnőtt fejjel is igazán rémisztő élmény volt!) Persze itt is sötét volt, és először elmesélték a sztorit, aztán végigkergettek a házon. Volt egy vezetőnk, aki folyamatosan azt állította, hogy semmi nincs itt, amitől félni kéne, ez csak legenda, de időnként eltűnt, időnként szellemek ragadták el, vagy fura zajok, kopogások jöttek, volt mindenféle hangeffekt, szívdobogás, sikoltozás és közben persze időnként menekülni kellett, máskor várni (az is idegesítő volt). Persze néha az ajtó mögül, ágy alól más színészek bújtak elő és kiabáltak ránk, de az egyik sötét folyosón például fekete pókháló szerű anyagba ütköztünk. Közben vér folyt a fürdőszobában, meg a falon titokzatos, világító "help me" üzenetek jelentek meg. Mi spec egy tinilánycsapattak mentünk be, akik hálás közönség voltak, és igazán megrémültek, és valójában bennünk is zakatolt az adrenalin, merthogy tudja az ember, hogy ez csak 8 percenként ismétlődő show, és senki se fog bántani, de azért ha rádkiabálnak egy ajtó mögül, hogy "boo" akkor megijedsz, így van drótozva az emberi idegrendszer. Mi meg a nővéremmel spannoltuk is egymást, egymásba kapaszkodva, visítozva szaladtunk végig a házon. Ő azt akarta ne menjünk sehová elsőként, én meg mondtam, hogy hülye vagy te, a horrorfilmekben is mindig az utolsót kapják el. Az is eszembe jutott, hogy milyen durva film születhetne abból, hogy az emberek azt hiszik, ez csak játék, közben meg tényleg ott mászkál egy tömeggyilkos. Ez se volt megnyugtató gondolat.
Amikor kijöttünk, akkor azért tényleg megkönnyebbültünk. Beküldtük a férjemet és az unokahúgomat is, de sajnos addigra már annyit meséltünk nekik arról, hogy milyen jó volt, hogy már nem nagyon élvezték. A férjem amúgy se éli bele magát könnyen az ijedős szerepbe, az unokahúgom meg visszariogatta a szellemeket. A kis ünneprontók.
Az idő amúgy szikrázóan szép volt, igazi pulcsis őszvége (nem is értem mikor jön már az igazi fagyos télelő) a gyerekek nagyokat rohangáltak az óriási parkban, játszottak a játszótéren, nézték a szabadtéri előadásokat és Kisbende minden pávát megkergetett, nagy "bördi" kurjantásokkal.
Hát így töltöttük a Halloweent. A gyerekek azért holnap be fognak öltözni, suli után (igen, itt holnap már suli van...) és azért kimegyünk sétálni a városba levegőzni. De nem hiszem, hogy be akarnánk csöngetni ismeretlen emberek házába egy kis csokiért. Azért én ehhez még nem lakom itt elég régen.

Fura dolog, hogy a szótár mennyire nem használható, ha az ember az adott nyelvterületen él. Mi például a múlt héten teljes "abbey" lázban égtünk. Ez a szó pedig az én óriási, majd kétezer oldalas angol-magyar szótáram szerint "apátságot" jelent. Semmi mást. Pedig ez mekkora tévedés!

Aki persze csak a Westminster Abbey-ig jut el, az megnyugodhat: a szótár teljesen rendben van. Ám ha egy kicsit több időt tölt itt, akkor láthatja: abbey néven itt nagyon sok dolgot emlegetnek, és ennek a szó eredeti jelentéséhez csak annyi köze van, hogy a szóban forgó helyen valaha volt egy apátság. De már nincs. Általában VIII. Henrik kora óta, aki ezeket megszüntette és a pénzüket, birtokukat elvette.
Szóval ha az ember egy Abbeyba indul - voltaképp bárhová eljuthat.
Én a héten három "abbey" bűvkörébe kerültem. Az estéimet a Downtown Abbey határozta meg, ami egy nagyon jó kis angol sorozat, a hétvégén pedig a Coombe Abbeyben és Stoneleight Abbeyben sétálgattunk a családda. Az egyik egy szálloda, a másik egy kastély. És mindegyik nagyon izgalmas volt!
A Downtown Abbey első évada még tavaly ment a TV-ben, de én valamiért nem cuppantam rá, pedig a csapból is a reklámja folyt. De akkor még el voltam foglalva azzal, hogy azokat a sorozatokat nézegessem, amiket még otthon is néztem - afféle laza átmenetként a régi és az itteni életem között: Dr House, Gyilkos elmék, Így jártam anyátokkal és persze Jóbarátok minden mennyiségben.
Aztán ezek lassan elkoptak - és előkerültek új és izgalmas sorozatok. Titkos bűnöm ugyanis, hogy imádom a sorozatokat, és nagyon rájuk tudok kattanni, ha ráakadok egy-egy gyöngyszemre. Az itteni első nagy szerelem a Big Bang Theory volt - amiben isteni figurák beszélnek teljesen érthetetlen dolgokat. Megjegyzem, magyarul se sokat értek a szubatomikus részecskékhez, de ez a sorozat azért is jó, mert nagyszerűen lehet újra és újra megnézni, a poénok nagy része csak sokadszorra esik le. Aztán jött a Tudorok, a Camelot, ami Artúr király korába visz vissza, aztán a Borgiák. Ezt a történelmi vonalat erősíti, hogy egyre több antikvitással foglalkozó műsort találok, amelyek valami elképesztő profizmussal készülnek.
A Downtown Abbey második évada két hete indult be, de én már tavaly tudtam, hogy ha ez folytatódik, akkor be kell pótolnom, egy gyors amazon kör után meg is kaptam az első évadot, és minden este belemerültem a századeleji arisztokrácia világába, kiegészítve a cselédekével, amely természetesen épp olyan színes és élénk, mint két emelettel feljebb az uraké. Gyönyörű nyelvezet, káprázatos kastély (ennek a neve Downtown Abbey) és izgalmas történet, megfűszerezve az első világháború kalandjaival. A legjobb az egészben, hogy nézem a körítést, és hétvégénként pont ilyen kastélyokba járunk, és azok még ma is így néznek ki, de most jobban értem, hogy mi a különbség a chairman, a footman és a valet között, amelyek között amúgy a nagyszótár képtelen különbséget tenni, én még kevésbé, hiszen nem ebben a közegben nőttem fel, és oly távoli nekem ez a világ, mint az afrikai busmanoké.
Az, hogy a hétvégén ezután szintén Abbey-kbe mentünk, tényleg a véletlen művel. Közeli programokat kerestünk, mert csak fél napjaink voltak - szombat délelőtt Zsoltnak jött közbe egy értekezlet, vasárnap délután a csajoknak egy buli. De mivel kocsit béreltünk, ezért hát mindkét nap akartunk valami érdekeset is csinálni ebben a 28 fokos késő-őszben. A térképre nézve ezek az Abbeyk voltak igazán közel.


A Coombe Abbeyben jártunk már, mert nincs messze tőlünk, és óriási parkja van, nagy játszótérrel - maga az Abbey amúgy nem látogatható, mert egy szállodának ad most otthon, ami azért is kár, mert ez a Midland egyik leginkább kísértet járta kastélya.
A legfontosabb kíséret Geoffrey apát, akit 1345-ben öltek meg itt, de a tettest nem sikerült megtalálni, azt mondják, szegény lelke ezért nem talál nyugtot. A kertben és a kastélyban egyaránt szokták látni, néha 3 lábnyira a föld fölött lebeg, és őt tartják felelősnek a szobákban észlelhető poltergeist jelenségekért is.
De nem ő az egyetlen itteni kísértet - egy fiatal cigánylány, Matilda is kísért itt, aki cselédként dolgozott a Craven családnál, akik 300 éven át éltek itt. Őt a ház ura ejtette teherbe, majd amikor kiderült, hogy gyereket vár, egyszerűen elűzték. A hasában hordott gyermek halva született, ezért hát Matilda dühében szörnyű átkot mondott a famíliára, azt kívánta, hogy minden elsőszülött fiú haljon meg felnőttkora elérése előtt. Hogy ezért vagy sem, a család mára tényleg kihalt, és sok tagja halt meg fiatalon, de Matilda dühe azóta sem csillapodott, könnyű lépteit mai is hallani néha az alagsorban és az istállók környékén. Néha feltűnik még a kertben egy lovagló úriember szelleme és egy Edward korabeli ruhába öltözött lady, aki biciklin járja be a parkot. Mi szellemet ugyan nem láttunk, de mókusokat igen, és ez Kisbendét annyira fellelkesítette, hogy meg is tanulta kimondani, hogy "móku" - és nagyon el akarta kapni szegény jószágot, de az szerencsére gyorsabb volt. Amúgy isteni játszótere van, ahol minden korosztály el tudta magát foglalni, Bendének való is volt, kár, hogy ő a nagyobbakén érezte magát igazán jól, de szerencsére nem zúgott le sehonnan, igaz az apjával ketten fogtuk közre folyamatosan.


Vasárnap csak egy rövidke délelőttünk volt, így Zsolt választotta ki a Stoneleigh Abbeyt, ami arról híres, hogy Jane Austen is járt itt egyszer, mert az anyai rokonsága nagyon gazdag volt. A vezetett túra, amit a házban lehetett végighallgatni eszméletlen izgalmas volt, és a legjobb az volt benne, hogy végre megértettem. Annyiszor jártam már ilyen túravezetők mögött úgy, hogy a fele se jutott el hozzám abból, amit beszéltek körülöttem, hogy most egészen döbbenetes élmény volt. Hogy a nő beszélt-e nagyon szép angolt, vagy én fejlődtem, nem tudom - de sajnos újra meg kellett állapítanom, hogy a vezetett túra három gyerekkel mégse tökéletes időtöltés. Én élveztem, Zsolt is - de sajnos fejenként csak a felét hallgattuk. A másik ugyanis Kisbendét kergette, akinek elvileg alvásideje volt, de az istennek se tudott elszenderedni az ölünkben hiába cipeltük. Vagy visítozva rohangált, vagy nagyokat kurjongatott örömében, de be kell vallanom, ez másnak nem olyan élmény, és a túravezető is látta ezt, ezért előzékenyen mindig kinyitott nekünk egy másik szobát, ahol nem zavartunk másokat, viszont így az előadásról is lemaradtunk. Egy félóra után már a lányok is unták az előadást, különösen, hogy egy-egy szobában nagyon sokat beszélt a néni, nagyon lassan, komótosan haladt, sok történelmi, irodalmi utalással, amit persze kicsit sem értettek vagy értékeltek. Mi egy óra után feladtuk és kijöttünk (Bende a babakocsiban persze rögtön elaludt) és parkoztunk, meg teáztunk az üvegházban.
Amúgy mi egy Jane Austen túrán vettünk részt, amin a túravezető be volt öltözve. Amikor a képet csináltam, azt hittem, hogy ez a két ember is a kastély alkalmazottja - később kiderült, egyszerű lelkes látogatók voltak, akik jelmezbe jöttek. De nagyon barátságosan voltak és megengedték, hogy lefotózzuk őket. Keményvonalas Austen rajongók számára amúgy kötelező a hely, állítólag a Mansfield Park című regényben ezt a házat írja meg a jó öreg Jane néni, aki amúgy 35 évesen járt itt, de akkor már elég éltes korúnak számított. (Khm...)
A múlt hét tanulsága nekem annyi, hogy Abbeybe menni jó. De három gyerekkel a nagy park elengedhetetlen. A kultúránál ugyanis sokkal fontosabb egy jó kis szaladgálás. Ha lehet üvöltözve. Ezt pedig azért mégiscsak az Abbeytől távolabb illendő megtenni.

A hétvége rosszul kezdődött. Esett az eső, szürke volt az ég, és kedvünk se volt kimozdulni. De mivel béreltünk kocsit, hát muszáj volt. Ám az égiek nem könyörültek rajtunk. Csak a végén.

A szomszéd város nagy Car Boot Sale-jén, ahová végre eljutottunk az eső miatt alig volt valaki. A nagy zöld réten alig lézengett pár ember, de azok is már pakoltak. Amint megérkeztünk, hirtelen zuhogni kezdett és az a kevés árus is bepakolt, aki addig ott lébecolt. Persze így is sikerült beszerezni pár könyvet Bíbornak és Borsinak egy elektromos gitár-szintetizátort. Mivel a kellemes sétának lőttek, hát visszaültünk a kocsiba, hogy a tervnek megfelelően továbbinduljunk a Midland Safari parkba, ahol tavasszal már jártunk és volt egy ingyenes visszatérő-belépőjegyünk. Gondoltuk, ha esik, akkor is ott vannak az állatok, van fedett része is, nyitott is - szóval tökéletes programnak tűnt előző este.
Aznap reggel már senkinek nem volt olyan jó kedve és egy órás autózás után már mindenki éhes és nyűgös volt. Ráadásul Bíborkámra rájött a hányinger is, ami nem minden autózásnál tör ki rajta, de ha mégis, akkor őrült erővel. Ha minden a terv szerint ment volna, akkor épp megúsztuk volna a nagyobb bajt - de persze nem ment. Előző nap ugyanis nem csekkoltuk le, hogy nyitva-e a Safari park, mert hát egy állatkert úgyis mindig nyitva van. - gondoltuk. És ez így is van, az egyetlen kivétel ez a mai nap volt. Amikor odaértünk, csak egy nagy tábla fogadott: rendezvény miatt zárva, és integetett is egy fickó, hogy meg se álljunk. Köszi. Mentünk is tovább, Bíbor közben egyre jobban ájuldozott hátul, és végül sikerült hánynia is, amiben a jó az, hogy sikerült időben megállnunk, a rossz, hogy ez épp egy kocsifeljárón történt a baleset. Igaz, a védelmünkre szóljon, hogy sikerült úgy irányítanom a gyereket, hogy a szomszéd kertjébe hányjon, ne oda, ahol épp állunk. Tudom, persze ez semmiképp nem illendő dolog, de annyira padlófékkel kellett megállni, hogy örültünk, hogy nem a kocsiba ment az egész. (Mondjuk az megnyugtat, hogy a kertnek az a része ahová betalált, amúgy is olyan kis szemetes volt, levélkupaccal, pár nylonzacsival és más törmelékkel, szóval nem egy szépen ápolt franciakertet tettünk tönkre.) A házban lakó bácsi így is kijött, hogy esetleg segíthet-e, de amikor látta, hogy mit csinál épp a lányom, inkább visszament. Megnyugtatta, hogy a szomszéd kertje a vesztes, meg az is, hogy ő itt sokat nem tehet. Persze így is iszonyat ciki volt, de mit lehet ilyenkor tenni...
Gondolom nem meglepő, hogy ezután már mind egyre idegesebbek és hisztisebbek lettünk, és persze iszonyat éhesek is. A csomagtartó ugyan tele volt piknik-kajával, de fogalmunk sem volt, hogy a környéken merre van egy park, ahol meg tudnánk állni, amúgy is csöpögött az eső. Ott álltunk egy idegen városban, sehol egy zöld terület, sehol egy étterem. Jobb híján hát elővettük a térképet, és kapásból ráböktünk a legközelebbi kék betűvel jelzett látnivalóra, ahol azt reméltük, hogy le lehet majd ülni, és el lehet menni pisilni.
Így jutottunk el Harvington Hall-ba, ami életünk legjobb kényszer-szülte úticélja lett.
Első pillantásra a hely semmi különösnek nem látszott. Egy nagy vöröstéglás majorház. 500 éves, de nem kastély, nincs óriási kertje, szép berendezése. Ennek ellenére nem volt olcsó bemenni (a családi jegy 21 font volt) de ekkor már bárhová és bármennyiért bementünk volna, szóval nem válogattunk. A nap viszont csodák-csodájára lassan kisütött, így ki tudtunk ülni a kertbe piknikezni, és amikor fél óra múlva már mindenkinek tele volt a hasa és lenyugodtak a kedélyek, elővettünk a kis tájékoztatót, amiért kemény 30 pennit kértek és elolvastuk az első mondatot:
"Harvington Hall arról híres, hogy hét titkos rejtekhely van benne..."
Innentől kezdve már sínen volt a délután.
Akkor tudtuk meg, hogy ez a hely több, mint egy sima kis majorház, ahol megnézhetjük, hogyan is éltek a Tudor kori köznemesek. Ez ugyanis egy olyan titkos szobákkal teli ház, amilyet eddig még csak kalandfilmekben láttunk. Csak éppen ez igazi, és ettől olyan, mintha mi is bekerültünk volna egy igazi vidámpark elvarázsolt kastélyába.
Persze ebbe a házba nem a látogatók szórakoztatására épültek a titkos szobák - sokkal komolyabb és véresebb történet van mögöttük.
Amikor VIII. Henrik úgy döntött, hogy megreformálja a katolikus egyházat és annak ő lesz a feje, elég sokan nem akarták követi ezen az úton. Sok-sok ember ragaszkodott Róma vallásához, ám a katolikus misék celebrálása és hallgatása, valamint a papok rejtegetése fenségárulásnak minősült és kivégzéssel büntették.
Anglia szerte ekkor sok-sok házba építettek titkos búvóhelyeket, ahol a papok elrejtőzködhettek, akár napokra. A leghíresebb építőmester, aki különleges tehetséggel alkotott rafinált búvóhelyeket Nicholas Owen volt, aki maga is szinte mesebeli alak - akkorka, mint egy törpe, ráadásul porckorongsérve és sok más egészségügyi problémája volt, amely az évek alatt csak súlyosbodott, főleg a többszöri kínvallatás után, ahol azt próbálták kiszedni belőle, hogy hová is épített ilyen rejtekhelyeket. De ő soha nem árult el semmit - amiért is 1970-ben boldoggá avatta VI. Pál pápa.


Döbbenetesen jó volt sétálni a házban. Az csak hab a tortán, hogy a gyerekek beöltözhettek Tudor kori ruhákba, és abban járkálhattak végig, míg itt voltak. De az mondjuk már igazán izgalmas, hogy a házban nincs egy sík felület. Minden szoba padlója rettentően ferde. De nem kicsit, hanem olyan nagyon, hogy ha a szoba egyik felébe lefekszik egy gyerek, akkor simán elgurul a másikba, és ha lépked az ember, akkor olyan, mintha tengeribeteg lenne az ember, és néha bizony, főleg a lépcsőkön erősen kell kapaszkodnia, el ne essen. Ezt a hatást képek nem tudják visszaadni, mert a ferdeséget az agyunk úgy fordítja le, hogy biztos elforgattuk a kamerát. Pedig nem! Ezen a képen, ahol Bíbor ül, a függőleges falakon látszik, hogy teljesen szintben vannak, ám a lépcső olyan ferde, ahogy itt látszik! Brutális! Ez persze 500 éve még nem így volt - de azóta mozogtak a falak, a talaj, így jött össze ez a hihetetlen girbegurbaság.
A másik döbbenet az volt, hogy bár a ház kívülről kicsinek látszik, és olyan egyszerű négyzet alakúnak, belül óriási, és egészen bonyolult alaprajza van, szinteltolásokkal, így azt se tudja az ember, hogy merre jár, és mi van alatta-felette.
Ezek önmagukban persze még nem tették volna szenzációssá a házat. Láttunk mi már régi házat, ferde padlót, meg beöltözős szobát. De titkos rejtekhelyet még soha. Márpedig itt négyet is meg lehetett nézni. (A többi olyan helyen van, ahol a látogatók nem láthatják, sajnos.)
Hogy mennyire jól dolgozott ez a hajdani építőmester, az akkor derült ki igazán számomra, amikor mi egyetlen rejtekhelyet se találtunk meg, és volt olyan, amire tábla hívta fel a figyelmet, hogy hol találjuk és mégse sikerült rálelni. De szerencsére egy idősebb teremőr hölgy végigjött velünk, mindent megemelt és bemutatott.
Volt egy rejtekhely a lépcső alatt, amihez fel kellett emelni a lépcsőfokokat. Volt egy aprócska a kápolnában, ahová a miséhez használatos dolgokat rejtették, itt a padlót kellett felemelni. Aztán volt egy a konyhában a kamra és a kályha között, ahol ha épp sütöttek-főztek sokáig nem lehetett kibírni, mert nagyon meleg volt, viszont előnye, hogy ha kutyával érkeztek a keresők, akkor megzavarta őket a kajaszag. Van egy a fogadószoba kéményében is, ahová a tetőről lehet bemászni, ennek csak a makettjét láttuk.


De a legjobb az tényleg olyan volt, mint a kalandfilmekben, amikor egy bizonyos pontot meg kell nyomni, és voilá, feltárul a rejtekhely. Itt a könyvtárban a szoba egyik tartógerendáját kell megnyomni, ami akkor felemelkedik, és a mögötte lévő keskeny résen át egy meglehetős nagy szobába lehet bepréselődni. Ide mászhattak be a csajok is és játszhatták el, milyen is az, ha rejtőzni kell az ellenség elől.
Szóval a napunk végül mesésen alakult, a szó legszorosabb értelmében, csak egy rossz volt benne, hogy estére brutálisan elfáradtunk. De megérte! Én meg azóta is azon tűnődöm, hogy vajon itt a közelben mennyi titkos kis kincs van még, amit jó lenne megnéznünk. És hogy milyen jó is néha, ha az ember rábök a térképre. És hogy vajon ez egy híres hely, csak mi nem hallottunk még róla, de az angoloknak amúgy teljesen hétköznapi, vagy ők se feltétlenül tudják, hogy milyen klassz dolgok vannak az országukban.

Ha már English Heritage kártya, akkor körbenéztünk, hogy mit is lehet itt a közelben megnézni és kiválasztottunk egy közeli, nagyon helyre kis kastélyt. Ugyan csak egy rom az egész - de annak monumentális!

Ha Batman angol lenne, akkor tuti ez lett volna a kastélya. És ez nem csak afféle spekuláció, hiszen ha megnézi az ember a 2005-ös Batman: Kezdődik című filmet, egyértelmű, hogy ez a kastély ihlette John Wayne filmbéli álomházát. És a hasonlóság itt még (sajnos) nem fejeződik be, merthogy akárcsak a filmbéli palotát, ezt is tűzvész pusztította el, és így vált egyetlen éjszaka alatt a híres, ünnepelt és királyok által látogatott fényűző kastély elhagyatott rommá, és maradt is így több mint 60 évig.
Nagyon szomorú történet ez - az 1937-es tűz a pékségben kezdődött az alagsori szobákban. A szolgál megpróbálták eloltani a tüzet egy régi, használaton kívüli tűzcsappal, amely a szökőkúthoz kapcsolódott. De mivel ezt nem tartották karban, nem működött. Erre hivatkozva a biztosító pedig megtagadta, hogy kifizesse a károkat. Ekkor még csak egy szárny sérült meg a tűzben, a többi szinte teljesen épségben maradt. Ám a házat és a birtokot ezután elárverezték és az új tulajdonos a engedélyt kapott rá, hogy a templom kivételével mindent lebonthasson. Ő pedig élt is ezzel a lehetőséggel - a csupasz falak kivételével mindent lebontatott és úgy hagyott. Közbejött ugyanis a második világháború, utána a pénzhiány, így a hatalmas épület falat csak pusztultak. A hetvenes években került állami kézbe és akkor kezdték el restaurálni. A régi fényben főleg a kert és a szökőkút ragyog, mert eddig ezeket hozták rendbe. Nem csodálom, a ház felépítéséhez tényleg minimum egy earl-re és annak teljes vagyonára lenne szükség.
Igen, a hatalmas kastélynak nincs teteje, a falakon még mindig látszik a korom, és a tűzvész nyoma ott feketedik a kőfalakon. A falakon jól látszik, hol volt a lépcső, és fotókat tettek ki minden terembe, hogy el tudjuk képzelni, milyen is volt Witley Court fénykorában. Igazi királyi palota, egy mini Versailles. És nagyon fájó a múltidő, mert ami maradt még abból is látszik, hogy elképesztő volt.
De szerencsére maradt benne valami, amiért még ma is érdemes eljönni: méghozzá a a szökőkút. Az az óriási szökőkút, amely annak idején egy gőzmozdony hangerejével nyomta a vizet Perzeusz és Androméda mitikus alakjaiba, és amiből amúgy több is volt, de mára csak ez az egy maradt. De ez is akkora és annyi vizet fogyaszt, hogy naponta csak pár alkalommal indítják be. Gyönyörű látvány, én még csak egy helyen láttam hasonlót, Rómában a Piazza Navonán. Az egyetlen apró különbség, hogy azok közkutak, ez pedig egy nemesember magánszórakozására szolgált. Elképzelni sem tudja az ember azt a gazdagságot, ami arra indít valakit, hogy egy ilyen szökőkutat építtessen a kiskertjébe (1600 hektár, tó, vízesés, virágoskert, erdő...)
Szóval volt mit nézni és volt hely szaladgálni és bolyongani is. SZeretjük az ilyet. Igaz, őrült meleg volt és a kövek csak úgy sütöttek - de szerencsére piknikkel készültünk és a kertben volt árnyék is, így kellemes hűvösből tudtuk nézni hogyan nyomja a vizet elképesztő erővel a szökőkút.
Ami még nagyon tetszett ezért muszáj leírnom, hogy milyen kedvesen fogadtak minket amikor felmutattuk az English Heritage kártyánkat. Azt hittem, hogy ezzel csak "afféle megtűrt" vendégek leszünk majd mindenütt, hiszen nem fizetünk, bérletünk van. De épp az ellenkezője történt. Amikor a jegykezelő srác meglátott minket, felragyogott a szeme és annyira megörült nekünk, mintha régi ismerősei, barátai lennénk, és sokkal nagyobb mosolyt kaptunk, mint akár az előttünk, akár az utánunk érkezők. És egy különösen jólesett.
Az angolok amúgy zseniálisak, még ebben a kőrengetegben is sikerült értelmes gyerekfoglalkoztatók készíteniük. A bejáratnál (ingyen) kaptunk egy laminált lapot, amelyen különböző kőfaragványok szerepeltek, ezeket kellett benn a gyerekeknek megkeresniük. És bár ezt vissza kellett adniuk, adtak cserébe egy színes, rajzolós feladatlapot, amit egyébként le is lehet tölteni a netről.
Letölthető gyerekfeladatlap
Amúgy denevérek tényleg élnek a kastélyban. Hat különféle fajuk fészkel a falak között. Így azért egy kicsit mégiscsak teljesebb a Batman élmény.

Szeretem ahogyan az angolok a saját nemzeti kincseikhez viszonyulnak. Szeretem a kastélyaikat, a múzeumaikat és a lelkesedést, ahogyan ezt bemutatják. Ezért hát vettünk egy English Heritage Card-ot.

Pontosabban kettőt, merthogy itt felnőtt fejenként egy kell. Ám ehhez kártyánként hat 16 éven aluli gyereket lehet bevinni, egy házaspárnak tehát akár tizenkettőt is, ebbe pedig már a legnagyobb családok is beleférnek. Az ára pedig nagyon baráti, egy évre egy főre 40 font, ami tekintve, hogy egy családi belépő szokott ennyibe kerülni, akár egy hétvége alatt visszahozza az árát. (Tehát a boldogan felsikoltók számára megjegyzem, ez még nem azt jelenti, hogy eldöntöttük, hogy tovább maradunk, csak azt, hogy akarunk még utazgatni errefelé.)
Merthogy mostanra megadtuk magunkat és elfogadtuk, errefelé bizony kastélyozni lehet a legjobban. Ezeken a helyeken ugyanis együtt van minden, ami egy családnak kell - nagy kert, ahol szaladgálhatnak a porontyok és történelmi érdekességek és szépségek, ami miatt a szülők is szívesen autóba ülnek.
Jelen esetben nem kellett olyan sokat mennünk, mert Kenilworth igazán csak egy bakugrásra van. Igaz, a kastély nem óriási és nagyon romos is, de a története mesés, ráadásul éppen gyerekprogramok voltak, amik meglepően elbűvölték a csimotákat. A bejáratnál elkapott minket egy kedves idős bácsi, hogy nem akarunk-e English Heritage kártyát venni, mert az nagyon jó befektetés lenne. És hogy nem kell ám most eldöntenünk, itt van pár papír, gondolkodjunk és ha úgy érezzük, hogy szeretnénk, akkor a mostani belépőjegy árát azonnal be is számítják, szóval mindjárt nem is 80 csak 40 fontot kéne befizetnünk és ezért 400 helyre mehetünk be ingyen, és még egy csomóba féláron. Nekem már többen is ajánlották ezt az English Heritage kártyát így eléggé hajlottam volna rá, de tényleg jó, hogy nem kellett rögtön dönteni, így sikerült a ház urát és pénztárának kezelőjét is meggyőzni arról, hogy ez nem lenne rossz befektetés.
Az igazat megvallva az igazán puccos kastélyok nem látogathatóak ezzel a kártyával. Ahogy később elnéztem az English Heritage könyvet amit kaptunk hozzá, a legtöbb romos, vagy sokkal szerényebb, mint amikben voltunk. Ám ez nem jelenti azt, hogy ne lenne attól még nagyon izgalmas.
Kenilworthnek is csodás története van. I. Erzsébet ugyanis többször járt itt. A kastély ugyanis kegyencének, Robert Dudleynak a birtokában volt, aki amúgy nős férfi volt. Kevés időt töltött feleségével, és úgy tűnik, hogy igencsak jóban volt a királynővel, és nagyon szerette volna elvenni feleségül. Ám ugyebár már nős volt, akkor is, ha a feleségével nem élt együtt. Ám az asszony hirtelen meghalt, leesett a lépcsőn és kitörte a nyakát. Sokan azt rebesgették, hogy a férj okozta a nő halálát. Senki nem tudja, hogy ez a pletyka tehet-e róla, hogy I. Erzsébet végül nem ment a férfihoz, vagy amúgy sem akart férjhez menni, de tény, hogy amikor Keilwirthben járt, Robert Dudley mindent elkövetett, hogy meggyőzze a királynőt, válassza őt férjéül. Volt mindent - tüzijáték, táncestély, zenészek, még egy színdarab is, amelynek címe az volt: "Miért szükséges, hogy a királynő férjhez menjen..." - na, ez a darab végül soha nem lett bemutatva. A hivatalos verzió szerint az esős időjárás miatt, de valószínűbb, hogy Erzsébetnek elege lett a durva nyomulásból. De nem a jóképű pasiból, akivel amúgy élete végéig baráti kapcsolatban maradt, de aki tíz évnyi hiábavaló udvarlás után inkább háborúba ment, semminthogy tovább játssza a meg nem értett szerelmest.


A kastély maga egyébként valaha gyönyörű lehetett, de a 17.században nagy részét lerombolták. Csak a nagy torony maradt meg érintetlenül, ahol egyébként I. Erzsébet hálószobája is volt, ezen kívül főleg romokat lehetett látni és persze az Erzsébet korabeli kertet.
Persze tetszett a csajoknak a romantikus történet is, és kiderült, hogy a sok mese a Tudorokról és persze elsősorban VIII. Henrik feleségeiről megtette a hatását, mert amikor megkérdeztem, tudják-e kicsoda lehet a festményen látható néni, kicsit összehúzott szemmel megvizsgálták: vörös haj, királyi ruha - ez a boszorkány lánya! Ami nem teljesen igaz ugyan, mert szegény Boleyn Annát eléggé koncepciózusan ítélték el, de azért én örültem neki, hogy felismerik I. Erzsébetet, akinek amúgy a nevét is tudták, és azt is, hogy épp a II. Erzsébet van most trónon.
A legnagyobb népszerűségnek mégsem a kiállítás örvendett, hanem a játék, amely a kertben várt rájuk. Igaz, ez nem olyan hagyományos szaladgálós játék volt, ők mégis élvezték. Nekem a fő meglepetés az volt, hogy mennyire piszkosul jól értenek már angolul, ha egy angol mesemondó pali teljesen el tudja őket bűvölni. Merthogy mesemondó délután volt és a kezdőképen látható pasas először azt mesélte el, hogyan is kell használni egy régi mordályt, milyen nehéz és lassú volt megtölteni, és mi mindenre kellett vigyázni, fel ne robbanjon az ember kezében. Elképesztő hosszú ideig tartott ám az előadása, legalább fél órán át mesélt erről, többször is odamentünk a lányokhoz megkérdezni, nem unják-e, nem akarnak-e menni, de csak elhessegettek bennünket. Mivel Kisbende közben elaludt a babakocsiban, mi jobb híján leültünk teázni, ami nem volt olyan nagy baj, mert ránk is fért némi pihenés. És jól tettük, hogy ülőhelyet kerestünk, mert a csajok nem mozdultak. A puskás előadás után ugyanis mese volt. Igazi, rendes mese először egy asszonyról, akinek a férje eltűnt és nem tudta magát eltartani, ezért hát összeszűrte a levet több más falubéli pasassal, akik húst, bort és pénzt vittek neki, és hogy intézte el, hogy ezek végül ne járjanak hozzá, csak a cuccokat küldjék. Majd az ördögről hallgattak végig egy mesét, aki egy nap ellátogatott Kenisworthbe, és hogyan tett lóvá mindenkit, egészen addig, míg nem találkozott a kováccsal, aki jól megpatkolta. És kiderült az is, miért hoz szerencsét a patkó. Az utolsó mesét már én is végighallgattam, mert egy óra szunyókálás után (igen, bazi hosszúak voltak a mesék) felébredt Kisbende és az apja elvitte a kertbe szaladgálni, így én maradtam a csajokkal. A mesemondó pasi szenzációs volt, a lányok tátott szájjal hallgatták, és utána lelkesen mesélték az első történetet, amiről én lemaradtam.
Annyira jó napunk volt, hogy kifelé menet beruháztunk az English Heritage kártyára is. Kaptunk mellé ingyen egy vastag könyvet arról, hová is érvényes, egy újságot (ez egy évig jár majd hozzánk) és egy csomó szórólapot, mi minden van a közelben. Szóval úgy tűnik, még nem végeztünk Angliával.

Az angliai utazgatásainkban azt szeretem a legjobban, hogy olyan döbbenetes szép helyekre jutunk el, amikről még soha az életben korábban nem hallottam. Ami azért tekintve, hogy mégiscsak művészettörténetet végeztem, és öt éven át tanultam a különböző kastélyok, házak, templomok és festők adatait mégiscsak meglepő. Hiába no, Magyarországról nézve Anglia nagyon messze van.

A Burgheley House-t pedig fel kéne tenni a túristatérképre, és nem csak azért, mert ez Anglia legnagyobb és legépebben megmaradt Erzsébet kori épülete. Ennél sokkal izgalmasabb a hely. Igaz, amikor eldöntöttük, hogy megnézzük még mi se sejtettük, hogy milyen jó lesz. Zsolt választotta ki, jobbára találomra, csak azért, mert közel van és mert még korábban kaptunk egy kuponfüzetet, amivel öt környékbeli kastélyba féláron mehetünk be. De megmondom őszintén, ide teljes áron is megéri eljönni. Csak nagyon jó meleg nyári napot kell választani, és hozni kell fürdőruhát. Igen, fürdőruhát. De erről majd később.
Persze mi ezt még nem tudtuk amikor útnak indultunk és amikor kiszálltunk a kocsiból, olyan csúf, szürke, esős idő volt, hogy a pulcsi fölé még egy kabát is került a gyerekekre. Mivel kicsit csepegett, úgy döntöttünk, hogy a házban kezdjük a nézelődést, hátha mire végzünk, kiderül az idő. (Jó döntés volt.)
Mit mondjak, ott is volt mit nézni - a Burghely család generációk óta szenvedélyes festménygyűjtő. Sok képük egészen meghökkentő darab. Én nem tudom, hogy eredeti Van Dyckok, Holbeinek és Reynoldsok függtek-e a falon, vagy nagyon jó minőségű kortárs másolatok, mindenesetre volt mit nézni, a királyi lakosztályok, ágyak, porcelánok és bútorok fölött a fal minden apró négyzetcentiméterén képek függtek. Főleg családtagok portréi, bibliai jelenetek, csendéletek. Volt köztük olyan is, amit eredetileg Leonardonak hittek, csak később derült ki, hogy kortárs másolat. (Úgy dióhéjban azt hiszem is elég beszédes adat a gyűjtemény színvonalára nézve...)
És mit mondjak - a ház maga méltó háttér. Hetven kémény, tucatnyi szoba és a külseje a 16-ig század óta jóformán változatlan, nem csoda, hogy egy csomó filmet itt forgattak, a Da Vinci Kód vatikáni jeleneteitől a Büszkeség és balítéletig. Az egész hely elképesztően elegáns, csak apró részlet, de jellemző - még nem voltam soha az életben olyan nyilvános mosdóban, ahol eredeti L'Occitane folyékony szappant tettek volna ki, ami ugyebár flakononként ötezer... De hát adnak a részletekre.
A csajok kezdetben nem voltak túl lelkesek (a kertbe akartak menni) de aztán az egyik teremőr bácsi teljesen behülyítette őket. Rábeszélte őket, hogy keressenek állatokat a festményeken, mert minden szobában egy csomó állatos kép van, és mesélt is nekik pár izgalmas történetet - az egyik képen például egy hangyászsün volt egy férfival - és kiderült, hogy ő a nagy terem freskóinak festője, aki olyan durva, szúrós modorú volt, és hangyászsün volt a gúnyneve. Kedvelem ezeket az angol teremőröket, tényleg olyan lelkesen tudnak mesélni, mintha nem évek óta napi ezerszer mondanák a kis szövegüket, hanem külön nekünk árulnák csak el a legtitkosabb részleteket.
Persze a sok-sok szoba, festmény gyerekszemmel elég uncsi lehetett, de Bíbornál az utolsó teremben szakadt el végleg a cérna, ahol amúgy egy óriási freskó volt római istenekkel és én próbáltam rávenni, hogy azonosítsunk néhányat. Addigra már teljesen besokallt (vannak ilyen napok) és közölte, hogy neki fáj a nyaka az állandó felfelé nézéstől, de aztán amikor Borsinak mesélni kezdtem, akkor már ő is vele együtt kereste a legendás figurákat. (Csak azért írom le, ne gondolja senki, hogy nálunk a gyerekek mindig örömmel és lelkesen jönnek kirándulni és múzeumokat nézegetni. A fiamról nem is beszélve, mert míg én a két lánnyal nézelődtem, Zsolt már a kertben volt, ugyanis Kisbende szó szerint végigrohant a kastélyon és nem lehetett se visszafordítani, se lelassítani.)
Az utolsó terem után jött azonban még a Pokol lépcsője, amihez hasonlót még soha nem láttam. Az óriási lépcsőházban egy fantasztikus utolsó ítélet freskó volt, ítélkező Jézussal, bűnösökkel, ártatlanokkal, purgatóriummal, görög-római mondabeli figurákkal (öngyilkosok, gyerekgyilkosok, árulók és egyéb csoportok vártak az ítéletre)
De ezután már tényleg kimentünk a kertbe. Pulcsi, pulóver és szürke ég továbbra is. Egyszer csak szembejön velünk egy hasonlóan pucsis-kabátos anyuka. Lábánál egy hároméves forma kislány, mezítláb, fürdőruhában. Nyávogott ám nagyon a szerencsétlen, hogy fázik. Én teljesen elszörnyedtem, hogy azért ez már mégis túlzás.
De be kell vallanom, hogy olyan fél óra múlva már egyre kevesebb ruha volt az én lányaimon is. A nap elkezdett sütni - a furfangos játékra tervezett szökőkutak pedig egyre vonzóbbak lettek és hirtelen a lányok is egyre kevésbé fáztak, és irigyelték ám nagyon a fürdőruhás kislányt, aki utána fürdőruhás gyerekek tucatja követett...


Merthogy ezt a kertet a vizes játékra tervezték. Kapu, amiből időnként ömlik a víz. Vízfüggöny, amit csak bizonyos irányból lehet megközelíteni, mert akkor egy pillanatig száraz lábba is át lehet kelni rajta. Kövekkel kirakott csatornák, misztikus páragép, tükörlabirintus, vízibarlang és egy csomó kisebb-nagyobb vízfröcskölő berendezés, ami időről-időre működésbe lépett. A lányok sikítoztak a boldogságtól, és kérleltek minket, had legyenek egy kicsit vizesek. És ahogy az idő javult, mi egyre többet engedtünk, míg a végén mindhárom gyerekről lekerült a kabát, a pulcsi, majd a zokni és a cipő is, a nadrágokat felgyűrtük és boldogan rohangáltak, tapicskoltak a vízben. És csak akkor voltak hajlandóak abbahagyni, amikor szent ígéretet tettünk, hogy még visszajövünk, nagy melegben, fürdőruhával és törcsikkel felszerelkezve.


Utána levezetésképp még a szoborkertben is sétáltunk egyet. Ebben a kortárs művekkel telerakott óriási kertben volt óriás arc a hegytetőn, félgömbök a tóban, táncoló alakok a faágakon. Igazi meseerdő, ahol teljesen bele lehetett mélyedni a fantáziánk világába. Persze ennek se értünk a végére igazán, mert bejárhatatlan nagy területről beszélünk. Mindenesetre a nap végén mindenki jól érezte magát, mert kapott valamit. A felnőttek láttak néhány igazán szép dolgot, a gyerekek meg sokat szaladgáltak és vízeskedtek a jó levegőn. És talán némi szépség is ragadt rájuk. Nagyon-nagyon jó úticél, mi még mindenképpen visszamegyünk!

Angliában nem nagy kihívás gyerekkel múzeumba, kastélyba vagy egyéb kultúrhelyekre menni. Teljesen természetes, hogy az embernek családja van, és abba kiskorúak is beletartoznak. És az is nyilvánvaló mindenki számára, hogy az ő igényeik egy kicsit mások. És erre fel is vannak készülve.

Már régóta gyűjtögetem a különböző gyerek-feladatlapokat, és mivel végre a scanner is működik, gyorsan behúztam néhányat, hogy megmutassam, mennyiféleképp is lehet ezt csinálni. A legtöbb helyen ezek teljesen ingyenesek - néhol fizetni kell érte pár fontot, de nagyon megéri. Nemcsak azért, mert elfoglalja a kölyköket, hanem mert általában tele van szuperjó információkkal, amiből mi, felnőttek is tanulunk. Mert persze az igazság kedvéért hozzá kell tennem, hogy az én lányaim még soha nem csinálták meg teljesen egyedül és önállóan ezeket a feladatlapokat - minden alkalommal együtt csináltuk. De én örültem neki, mert az én szemem is felnyitotta egy csomó érdekességre.
Persze (mint a feladatlapok látványából is kiderülhet) nem szoktunk szigorúan ragaszkodni ahhoz, hogy csinálják is meg. Van, amikor nagyon nagy kedvük van hozzá, van amikor az egyik lelkes, a másik nem. És olyan is megtörténik, hogy a hely elvarázsol mindenkit és a kis feladatlap a táska legaljára kerül és csak otthon vesszük elő. Emléknek, szuvernírnek azonban ez is tökéletes. Az én lányaim legalábbis gyakran előveszik, nézegetik, utólag is rajzolják, színezik.
Amit még hozzá kell tennem, hogy a legtöbb helyen a füzet mellé ingyen adnak ceruzát, sőt kemény alapot is, hogy legyen min írni. És ha ahhoz van kedvük, hogy hasra feküdjenek egy puccos palotában és úgy rajzoljanak, hát az se skandallum, sőt. A teremőrök pedig szinte kivétel nélkül nagyon-nagyon kedvesek és ha az ember kérdez valamit, és ők látják a kíváncsiság legkisebb jelét is, akkor nagyon szívesen mesélnek. Mi három gyerekkel megyünk mindenhová, akiből a legkisebb ugyebár csak 15 hónapos, és mint ilyen még fegyelmezhetetlen. Szaladgál, kiabál (nyilván másznak és fogdosna is, de azt nem hagyjuk) de ez a zajos viselkedés még csúnya tekintetet se hozott nekünk sehol. Sőt, általában imádják Kisbendét és nevetnek rajta, ahogy szaladgálunk utána, ő meg időről időre megáll és rámosolyog az idős nénikre (a csajokat szereti, na) és néha bizony még a festményekre, vagy szép szekrényekre, vázákra is. Ilyenkor aztán még hangosabban hujjog, hogy ez neki NAGYON bejön. És itt még ez is belefér. Sőt, ilyenkor aratjuk a legnagyobb mosolyözönt.

A kezdőkép a Witley Courtba készült, ahol egy óriási romkastély látható. A gyerekeknek adtak egy-egy laminált lapot (ingyen, igaz a végén visszakérték) ahol különböző töredékek, faragványok láthatóak. Ezeket kellett megkeresni. Szerintem nagyon jó ötlet, mert megtanítja az apró részletekre irányítani a figyelmet és megmutatja, hogy mindenhol jelen van a szépség. Ráadásul nem kerül sokba a múzeumnak - csak kis odafigyelésbe.


Ezt lapot egy fontért vettük Coventry Trasport Múzeumában, ahová amúgy a belépés ingyenes. A képeken látható kiállítási tárgyakat kellett megkeresni, és ha megtalálta a gyerek, akkor mellé tenni egy kis matricát. Ha mind megvan, akkor csokit kapnak a gyerekek a végén.



Ezt a nyolc oldalas füzetkét a Bleinheim Palace-ban adták teljesen ingyen, amikor bementünk a kastélyba. Színes, izgalmas, ötletes - a csajoknak mégse jött be igazán. Persze nem biztos, hogy ez a füzet hibája, Kisbende ebben a kastélyban olyan nagyon nyűgös volt, hogy ki kellett vele jönnöm. Zsolt meg nem annyira szeret ilyen helyeken olvasgatni, inkább nézelődik. Azért nem zaklat fel a dolog, mert ide éves belépőnk van - legközelebb majd én megyek be a csajokkal és akkor lehet, hogy nekik is megtetszik a detektíves játék.



Persze nem csak sok-sok pénzért lehet érdekes feladatlapokat csinálni. Ezt az egyszerű A4-es lapot háromfelé hajtva teljesen ingyen nyomták a kezünkbe Bath városának katedrálisában, és még egy-egy cerkát is kaptak hozzá a lányok. Sajnos a 22 kérdés megválaszolása olyan másfél-két órát vett volna igénybe, és nekünk annyi nem volt, de ez az egyik legjobb feladatlap, amit életemben láttam. Az alaprajzon be van számozva, hogy melyik kérdésre, hol találja az ember a választ. Milyen madár tartja a Bibliát, hány állat van a keresztelőmedencére faragva, mit lehet meggyújtani a déli kereszthajóban... a csajok teljesen odavoltak és nekem is nagyon tetszett, főleg mert annyi okos dolgot tanultak belőle, amit nem is gondolta volna - az egy dolog, hogy gyakorolták az angolt, megjegyezték, hogy hol vannak, jobban, mintha csak beszaladunk és körbenézünk, de megtanultak alaprajzot olvasni (hol vagyunk, hová kell mennünk...) problémamegoldást (meg kell találni, amit keresünk...) és tudtunk arról is beszélgetni, amit látunk. Merthogy azért az fontos, hogy az ember megtanulja értelmezni, amit lát.


Ezt a matricás feladatlapot szintén ingyen kaptuk Bathban, a Divatmúzeumban. A lányoknak nagyon bejött, de sajnos kicsit elavult volt már a lap, és bizony néhány kiállítási darab nem volt épp látható, illetve máshogyan nézett ki. Igaz, erre felhívták a figyelmünket amikor odaadták. Amúgy nem volt egyszerű - meg kellett keresniük a lerajzolt ruhát és odatenni felé azt, hogy milyen anyagból van. Az ötlet jó, de mondjuk ötven menyasszonyi ruha közül megkeresni az igazit... hát azért kellett nekik a segítség.




Ez a 12 oldalas fekete-fehér füzet a Glamis kastélyból van, ahol teljesen ingyen kapták a csajok. Isteni jól elmeséli a kastély történetét - de ott, helyben használhatatlan volt. Ki ér rá ezt bogarászni, miközben halad a vezetett túrán és néznie kell egy csomó dolgot? Nincsenek benne feladatok sem. Igaz, otthon aztán annál jobban örültek neki, olvasgatták, színezgették. De szerintem bármilyen szép is, nem a legszerencsésebb darab.


Annál zseniálisabb a Cardiff kastély ingyenes feladatlapja. Ez csak hét oldal, de igazi mesevilágba röpítette a gyerekeket, akik lelkesen csinálták az összes feladatot. Minden egyes szobában meg kellett keresniük a lerajzolt állatot, és mindegyik elmeséli, hogy ki ő, és miért is van a falon. Megjegyzem, a végefelé elég nehéz feladatok voltak - a hangyák a könyvtárszobában például az egyik asztal lábára voltak faragva. Legalább egy negyedórát keringtünk ott, hogy megtaláljuk hová bújtak. De tényleg mind élveztük!


Ezt az A4-es lapot az oxfordi Botanikuskertben kaptuk. Egyszerű, de nagyon tetszett a csajoknak! Arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen nagyon különbözőek az egyes növények levelei. Van köztük szőrös, szúrós, selymes, fényes, szőrös - meg kell találni, le kell rajzolni. Örömmel vadászták a különféle fajokat. Szerintem nagyon jó ötlet - és a levéldolog legalább állandó, nem úgy, mint mondjuk a virágok...





Talán ez volt a legjobb feladatlap, amit csak kaptunk. Hol másutt, mint az Arundel kastélyban persze. Ez meglepően drága volt (3 font) de 20 oldalas, teles-tele érdekes történetekkel és izgalmas feladatlapokk. A csajok keresgéltek, rajzoltak, csinálták amit kellett - persze ez is egész napos program lett volna, így félbemaradt amikor már nagyon belelkesedtek a kastélyba, de azért tényleg le a kalappal a kitalálója előtt, aki amúgy egy múzeumpedagógus, aki éveken át vitte itt körbe a gyerekeket és nagyon is jól tudta, hogyan lehet teljesen belelkesíteni őket. És tényleg.

Ez persze nem az összes hely ahol jártunk és nem is az összes, ahol ilyen feladatlapokat lehet kapni. Ennyit találtam ma este a kis dossziémban, de lehet, hogy kallódik még pár a csajoknál. Csak azt akartam megmutatni, hogy mennyire nagyon-nagyon sokféleképp is lehet a gyerekek lelkét megfogni. Kis pénzből, sokból, kit ötlettel, sokkal - de mindenképp okos dolog bevonni őket a múzeumi-történelmi mókába. Most még csak a játék részét fogják megérteni - de ha az jól van megcsinálva, akkor egyre több és több jut el hozzájuk. Persze ehhez az kellene, hogy ne csak felesleges, idegesítő zajkeltőnek kezeljék őket, hanem a jövő fizetőképes látogatójának.

VIII. Henrik tagadhatatlanul Anglia leghíresebb történelmi személyisége. Ő azt hitte, hogy költészete, építkezései vagy az általa vívott háborúk teszik majd hallhatatlanná a nevét - de persze egy dolog miatt emlegetjük ma is a nevét: mert hat felesége volt.

Hetek óta a Tudorok című sorozatot nézem. Ez annak idején a magyar tévében nem bűvölt el igazán, de itt, ahol körbevesznek minket a Tudor korabeli kastélyok, emlékek már sokkal izgalmasabb a film. VIII. Henrik pedig érdekes, furcsa figura, és az egész angol történelem legjobban eladható terméke - van belőle maci, vonalzó, kártyajáték, kirakó, bögre szinte minden nagyobb szuvenírboltban. És miért is állnék ellen neki? Elbűvölő, romantikus uralkodó. Igen, romantikus. Hiszen egész halálig hitt a szerelemben, a legtöbb feleségét azért vette el, mert szerette, és nem a dinasztikus és egyéb politikai érdekeket nézte. Az, hogy ezek a házasságok hogyan sikerültek és miért lettek ilyen szerencsétlenek, már más kérdés. Ahány film, könyv, mind másként magyarázza a tényt, hogyan lett a csinos, jóképű hercegből kövér, szomorú öregember. Árulás, csalás, érdekemberek százai vették körbe - igaz barátja nem volt. A nők, azok is megcsalták és kijátszották. És ne feledjük a soha nem gyógyuló fekélyt a lábán és a folyamatos fájdalmat. És persze a fiúörökös utáni heves vágyát. Igen, ez mind ő volt, de ennél még annyival több!
Ha akarom, akkor a sztori nem más, mint furcsa, vicces anekdoták gyűjteménye, ahogyan a Horrible History sorozat egyik könyvében van, amelynek címe: "VIII. Henrik darabolós kézikönyve". Igen, ebből is lehet tanulni, hiszen az igazán zaftos és durva részek minden filmből kimaradnak - én például nem tudtam, hogy Boleyn Annának hat ujja volt és hogy ez volt a bukásának egyik oka. Ilyen testi hibával könnyű volt ráfogni, hogy boszorkány. És azt sem tudtam, hogy koronázása idején már mindenórás terhes volt, és képtelen volt órákon át parancsolni a hólyagjának, ezért hát a hosszú szertartás alatt egy udvarhölgye a szoknyája alá bújt egy éjjeliedénnyel, így ha kellett neki, nyugodtan csorgathatott. És hogy a király halála előtt már 180 kilót nyomott, azon az se sokat segít, hogy korának egyik legmagasabb férfiúja volt - 180 centi.
Nézem a sorozatot, és végre helyére kerülnek a nevek - ki volt Cromwell, melyik feleség miért halt meg, ki volt épp a pápa és miért háborúzott annyit szegény Henrik. Persze az ember minden jó sorozatba bele tud szeretni és pár rész után ismerősként üdvözli a szereplőket, de mennyivel jobb érzés, hogy nem a Született feleségek bonyolult családi viszonyaiban kell vájkálnom, hanem azért érzem, hogy nemcsak szórakozok, de valós tudáshoz is jutok. (Alig várom már a BBC új, Borgiák című sorozatát, az is bonyolult família, és évek óta próbálom memorizálni, hogy ki kinek a rokona.)
És hogy ez a tudás mennyire hasznos, az akkor derül ki, ha az ember végre odajut az eredeti helyszínekhez - mint például a Sudeley kastélyhoz, ahol Cathrine Parr, az utolsó feleség töltötte öreg napjait, miután Henrik meghalt, és ő hozzáment ifjúkori szerelméhez és 35 évesen még egy kislányt is szült. gyereket is szült neki. (Sajnos pár héttel később gyermekágyban meghalt.)
A kastély persze csodaszép, milyen is lenne. Karbantartják ezeket a történelmi emlékeket errefelé, és persze meg is kérik az árát. Ritkaság, ha családi jegyet 15 ezer Ft alatt tudunk megvenni, de tény, hogy ezért a pénzért elárasztanak minket a gyönyörűségekkel. A kastély már ezer éve áll, és gyönyörűen rendberakott szobáiban ott van VIII. Henrik az összes feleségével. Mindegyik mellett volt valami olyan tény, amitől hanyatt estek a lányok - mondjuk, hogy a királynők ruháját soha nem mosták, mert olyan vastag anyagból készült, hogy lehetetlen lett volna kiszárítani, ezért hát kicsit büdösek voltak. Hogy ezt ellensúlyozzák, fűszereszacskókat hordtak a ruhájuk alatt - és persze meg is lehetett szagolni, hogy milyen volt ezeknek az illata. Imádom amúgy, amikor ilyen kézzel fogható a történelem, mert ezek azok az apróságok, amikkel egy gyerek figyelmét is fel lehet kelteni. (Nem is szólva a felnőttekéről) És persze bútorok, festmények, porcelánok könyvtárszoba és fogadóterem - minden, ami összegyűlt az évek alatt
De amire mindig emlékezni fogok, az a kert. Nem tudom hogy van ez, de ezek az angol kastélykertek elképesztően rendben vannak tartva. Ott a Knot Garden például, ami a ház belső kertjében volt látható és ahol az alacsony sövényt bonyolult Tudor korabeli hímzésmintára alakították, középen arab mintájú szökőkúttal, és szépen el is mondták, hogy minek is a szimbóluma a csomó (természetesen a szerelemé.)
Vagy a hatalmas fácánoskert, ahol olyan 20-30-féle számomra teljesen ismeretlen színpompás fácán élt és jópárat nem is őriztek ketrecben (Kisbende teljes extázisba jött tőlük, és jól megkergette őket, de szerencsére a madaraknak volt eszük és nem negedték közel magukhoz). A lányok a hatalmas fallá nőtt sövényt imádták, ahol legalább egy órán át szaladgáltak és bújócskáztak.
A legnagyobb lelkesedés természetesen a favárat övezte, amit a kastélykert végében találtunk - és ahol meglepő módon teljesen egyedül voltunk. Minden a miénk volt - elképesztően nagy, többtornyos épület volt ez, ahol nyugodtan lehetett várúrnőset játszani, és ahonnan alig lehetett elcsalni a lányokat a kocsiba.
VIII. Henriket pedig szeretjük, még akkor is, ha két feleségét kivégeztette. A lányok nem győznek betelni a róla szóló mesékkel - és a sok film, könyv annyi tudással látott el, hogy simán végig tudtam mesélni az egyórás kocsiutat. Ami most azért is volt hasznos, mert sikerült elterelni Bíbor figyelmét arról a tényről, hogy ő valójában rosszul érzi magát a kocsiban és hányingere van.

Az újságok ma reggel azzal a főcímmel jelentek meg, hogy most igazán jó volt britnek lenni. És tényleg. Még köztük lenni is jó volt.

Anyukámmal szinte minden nap beszélek telefonon - ő mondja nekem az otthoni híreket én meg elmesélem neki, hogy miket látok-olvasok errefelé Múltkor úgy fogalmazott, hogy ő a rémségeket mondja, én a szépségeket. Nem mondom, hogy errefelé nincsenek szörnyű hírek, de bizony gyakran kerülnek jó dolgok címlapra és ennek én örülök, mert jobb érzés, ha kedves dolgok kerülnek a szemem elé, mintha folyamatosan a szenny ömlene rám.
Ez a hercegi esküvő tagadhatatlanul rózsaszínbe öltöztette a médiát. Bár a kiegyensúlyozott tájékoztatás jegyében felvonultattak pár menyasszonyt, akik elpanaszolták, hogy milyen rossz nekik, hogy az egész világ Kate és William nagy napjáról beszél, pedig ez az ő nagy napjuk. Meg néhány brókert, akik amiatt siránkoztak, hogy nekik nem adták meg a szabadnapot, merthogy ugye a világ minden más részén a péntek munkanap volt és teljes gőzzel ment a kereskedés, és nem állt le a tőzsde a királyi esküvő miatt. De ezek a hangok tényleg eltörpülnek a nagy nemzeti büszkeség és boldogság mellett, amit most mindenki érez.
Mit mondjak, ma még napilapot is csak a harmadik helyen kaptam, mert mindet elkapkodták, hiszen speciális Royal Wedding kiadással jelentek meg. Végre egy igazi love story, nem valami előre elrendezett királyi frigy, amire eddig oly sok példa volt ebben a famíliában.
Mi, családilag sokat gondolkodtunk azon, hogyan is töltsük ezt a napot. Abban biztosak voltunk, hogy nem akarunk a tévé előtt tespedni, mert azt otthon is lehetne. És azt is tudtuk, hogy eszünk ágában sincsen Londonba utazni és a tömegben nyomakodni három gyerekkel. Coventryben 22 bejegyzett utcai parti volt, de valahogy nem tűnt túl vonzónak, hogy vadidegen emberekkel mulatozzunk. Végül azt találtuk ki, hogy elmegyünk egy kastélyba, és ott majd piknikelünk és a kivetítőn nézzük az esküvőt.
Bleinheimre esett a választásunk, mert ott még nem voltunk és mert nem volt túl messze. Ez a hely egyébként Winston Churchill szülőháza és valami elképesztően hatalmas parkja van. 5000 acre, ami durván 2500 hektárnak felel meg. A méretekről csak annyit - a parkban kisvasút jár és saját tava is van. Mi nem nagyon tudtuk felfedezni, mert a Royal Wedding alkalmából egy csomó gyerekprogram volt, amin muszáj volt részt venni.
Megjegyzem, borús, ködös, szürke reggel volt, így enyhén szólva is optimista voltam, amikor szoknyát adtam a csajokra. De úgy voltam vele, hogy ünnep van kérem, meg hát mégiscsak "esküvőre megyünk". És vicces módon ezt mások is így gondolták. Midnig lesem, hogy ezen az angolok mennyire jók a piknik műfajban. Nálam a piknik egy pokróc meg némi süti-szendvics. Az angoloknál kisasztal, székek, üvegpoharak, porcelántányérok, többféle saláta, helyes falatkák. És most, hogy ünnepnap volt, rá is játszott mindenki, mert többszáz kilométernyire a jeles eseménytől is kiskosztümben és kalapban ültek a nők a kis kempingszékekben. Nekem ez a nerckreppes csoport volt a kedvencem, de tényleg mindenki elegáns volt.


Mindig elképedek ilyenkor azon is, hogy mennyire különböző hidegtűréssel rendelkeznek. Vannak, akik nagykabátban ülnek, mások mezítláb szaladgálnak a fűben, és ugyanez érvényes a gyerekekre is. Egyik kislány pufi dzsekiben, mellette egy másik spagettipántos ruhában, szandálban. De már egyre kevésbé akadok fenn ezen, különösen, mióta az enyémek is rendszeresen visszautasítják a kabátot, mondván, hogy ők már angolok...
Mondanom sem kell, a csajok odavoltak az egész királyi álomesküvőért - a ruha, a csokor, a frizura, a hintó, mindegyik áhítatos morajt váltott ki a tömegből (amely közben pokrócon illetve kempingszéken ült és falatozta a helyes kis angol saliját és szendvicskéjét) és persze minden nagyobb mérföldkő alkalmával meglengették a kis brit zászlóikat és hurráztak. Nagyon jó érzés volt érezni, hogy árad a boldogság a nagy réten, mindenki kedves volt, mosolygott és valódi, őszinte örömöt éreztek azért, hogy szemtanúi lehetnek a szerelem diadalának. Tényleg, mintha mind hivatalosak lettünk volna és együtt ünnepeltünk volna a párral.


Az esküvő után persze kezdődött a középkori lovagi torna, solymászverseny, íjazás, bábszínház. Mi egy darabig tépelődtünk, hogy mi is lenne jobb megoldás - végigbulizni a napot, vagy mégiscsak megnézni a kertet és a kastélyt, ha már befizettünk rá. Őszintén szólva meg is próbálkoztunk a kastély berendezésének felfedezésével, de a harmadik terem után feladtuk, egyrészt, mert óriási az is, másrészt meg Kisbende úgy döntött, hogy nem alszik, akkor sem és kész, akármilyen álmos, és az egyedüli módszert az ordítozva rohangálásban látta az álmosság kivédésére. Mivel ez egy olyan palota, ahol még a hátizsákot se tarthatja magán az ember, nehogy leverjen valamit (csak kézben lehet hozni, illetve előre vetve kell felvenni) egyértelmű volt, hogy a mi rontó palink ezzel most épp nem kompatibilis. Mivel ölben és babakocsiban sem akart lenni és ha erre kényszerítettük üvölteni kezdett, így inkább visszamentünk a kertbe, ahol kényelmesen lecsüccsent és apró kavicsok módszeres végigrostálásával a világ végezetéig ellett volna.
Mivel ez nekünk kissé unalmas program volt, úgy döntöttünk, hogy akkor visszamegyünk az esküvős rétre és ott nézzük végig a lovagos programokat és a kastélynak és a park többi részének legközelebb adunk majd esélyt. Ezt annál is könnyebb szívvel tehetjük, mert ide is (mint egyébként a legtöbb helyre) aki egyszer belépőjegyet vesz, ugyanezzel a jeggyel egész évben bármennyi alkalommal visszajöhet. (Egy apró regisztrációs lapot kell csak hozzá kitölteni, ami nem kerül már semmibe.)
Szóval a nap kisütött, mi meg lazán elengedtük a gyeplőt és hagytuk a gyerekeket élvezni a környezetet. Kisbende rohangált és ismerkedett, a lányok cigánykerekeztek, szaladgáltak és álmodoztak a királyi környezetben. A lovagi torna nagyon klasszul volt megcsinálva, VIII. Henrik tartotta, aki egyébként elmondta, hogy ő igencsak szereti a Kate nevű nőciket, hisz két feleségét is így hívták.
Amikor pedig mindenki kellemesen elfáradt, elindultunk haza. Mire a kocsihoz értünk kitört a jégesős zivatar (mi pont megúsztuk) és ez annyira elnyomta a gyerekeket, hogy hazafelé, mind a hárman végigdurmolták az utat.
Itthon a tévében még vagy négy alkalommal megnéztük a királyi esküvő összefoglalását, mert persze minden csatornán folyamatosan ez ment, de azért még nem untuk el teljesen. Mert jó volt az egész, és egy kicsit mi is a részesei voltunk. És ez klassz érzés.

Amikor kijöttünk Angliába, megvettem a könyvesbolt legdrágább útikönyvét. Tízezer forintot ilyen feleslegesen még nem dobtam így ki ablakon. Az Útitárs kiadó Nagy-Britannia útikönyve ugyanis gyönyörű képekkel van teli, alaprajzok, térképek tekintetében kiváló - de szinte semmit nem mond arról, hogy hová érdemes menni és ott mit kellene nézni.

Az Arundel kastélyba egyszerűen beleszerettünk első látásra, amikor az autópályáról megláttuk. Úgy néz ki, mint egy mesebeli vár. Ahogyan a gyerekek lerajzolják az ilyet. Torony, nagykapu, zászló a tetején. Úgy terveztük, hogy az utolsó nap hazafelé fogunk bemenni. Nem számítottunk semmi extrára, mert az útikönyvünk se lelkendezett róla. Ilyeneket írt: "A folyóparti kisvárosra néző vár a harmadik legrégebbi Britanniában. (enyhe ásítás) A dombtetőn álló, csipkézett falakkal körülvett várat még a normannok építették. A 16. században Norfolk nagyhatalmú hercege szerezte meg a várat..." (erősebb ásítás) Dögunalom. Mondott még valami arról, hogy Cromwell csapatai kicsit lerombolták (ekkor elnyomtam egy ásítást) és arról, hogy az első tulajdonosai a Fitzalanok voltak (kik???? ) és utána már csak annyit értettem a könyvből, hogy blablabla.
Ha csak erre alapoztam volna mit akarok megnézni, soha, de soha a büdös életbe ide a lábam be nem teszem. De végül is mit várok egy olyan könyvtől, amely a brightoni tengerpartot a legjobbak közé sorolja, miközben mi képtelenek voltunk járni az éles kavicsos tengerparton, és a gyerekek nem merték a lábukat se belerakni a vízbe, annyira erősen hullámzott a tenger. (Pedig pár kilométerrel odébb nem zavarta őket a jeges tengerpart és a homokos részen vidáman szaladgáltak térdig...)
Szóval akkor még hittünk az útikönyvnek, és úgy gondoltuk, hogy pár órás gyerekprogramnak jó lesz Arundel, legalább gyorsan végzünk és suhanunk haza az autópályán. Egy pillanatig nem hittük volna, hogy hat óra lelkendezős séta után úgy fogunk kijönni, hogy megszavazzuk a helynek a "best castle ever" díjat. És hogy Arundel nevét aranybetűkkel írjuk be az angliai kalandjaink sorába.
Három órán át bóklásztunk csak a hatalmas parkokban, amely többféle szín és téma szerint rendezett kertből állt. Látszott rajta, hogy eszméletlen munka van benne. Nemcsak az, hogy valaki ezt nagyon végiggondolta amikor ültette a növényeket, de azóta is folyamatosan rendben van tartva. És ez még csak a kezdet volt...


Bende imádta, hogy végre egy hely, ahol szabadon rohangálhat, mert tér az volt, és a fűre rá lehetett lépni. A csajok meg pillanatok alatt bekerültek a szokásos álomvilágukba, ahol ők a kastély úrnői, tündérek a virágok között és növenyeket ültető szorgos kertészek. Hihetetlen, hogy csak a kellő impulzus kell, és pillanatok alatt átmennek abba a másik dimenzióba, ahol már szólni is alig lehet hozzájuk mert már csak a játék létezik.
Igaz, itt könnyű volt elálmodozni. Az üvegházban már gömbölyödtek az apró kis zöld barackok, a konyhakertben viktória korabeli melegágy is volt, és mindenütt virágok, és virágok. De nem ám összevissza, hanem színrendben és buján, és bőkezűen öntve.
A kedvencem a kis kápolna kertje volt, ahová csakis fehér virágokat ültettek, és volt köztük szív alakú is, ami a kedvencem, de a nevét sajnos nem tudom.
De amikor teljesen elámultunk, az a szökőkutas-pálmafás rész volt, ami teljesen olyan volt, mintha Spanyolországban az Alhambra egyik csodájába csöppentünk volna vissza. Nem is egy szökőkút, hanem több, több összeköttetésben lévő tóval, mozaik díszítéssel. És kis kerti lakokkal, ahol kis teázásra alkalmas székek, asztalok voltak. A másikban meg egy fel-le mozgó korona, amelyből víz zubogott, a falon kagylókból kirakott kék-fehér minták. (Amúgy ez eredetileg a Szentivánéji álom díszleteként épült... szóval volt itt élet régen is...)
Az ilyen helyeken nagyon izgatja mindig a fantáziám, hogy és mi van azokkal, akik itt laknak. Hogyan élnek, hogy viselik a turisták áradatát. Hát azt kell mondanom, hogy a Duke (aki amúgy épp itthon volt) a kastély és kert NAGYOBBIK felét megtartotta amúgy magának és nagy, piros "private" feliratok és kerítések zárták el az birodalmát. Azért a kis házikója kertjébe befotóztam, hogy megmutassam - ez a teljesen elzárt kert és épület...



Itt vettük meg egyébként talán a legjobb gyerek-foglalkoztatókönyvet, a csajok rajzoltak, keresgéltek, számoltak - minden szobában volt valami feladatuk, amit nagyon élveztek. De volt is mivel szórakoztatni őket!
Ugyanis a vár tényleg elég régi, ennek megfelelően óriási, titokzatos és tele van mindenféle izgalmas holmival. Meg lehet nézni a kastély urának régi szánkóját, az úrnő hordszékét, millió trófeát, családi porcelánt, amúgy itt van Mária, a skótok királynőjének rózsafüzére és imakönyve is. Sőt, Viktória királynő koronázási trónszéke, másik két király koronázásáról meg a koronahordó párna. Viktória királynő egyébként személyesen is aludt itt, készítettek is számára egy teljes szobaberendezést, ami azóta is változatlan formában tekinthető meg. De még Mathilda királynő, a 12-ik században is lakott itt pár hónapig. De a régi szárny mellett van az új is, a galéria, a rajzszoba, a fegyvertár, természetesen egy belső kápolna is, ami azért simán templom nagyságú, fogadóterem, ebédlő, billiárd terem... és ha valaki Gold belépőjegyet vesz (ami csak 1-2 fonttal drágább, mint a sima) akkor most az emeleti hálószobákat is megnézheti, fürdőszobástul, ami megéri a pénzt, mert gyönyörűen van berendezve!
Persze a könyvtár is nyitva volt - tízezer kötet volt rács mögött, elzárva, csupa régi, antik darab. Meg is kérdeztem, hogy hol vannak azok a művek, amelyeket mostanában vettek, és kiderült, hogy a fenti fotón látható másik kastélyszárnyban is van egy könyvtár, ahol a Duke manapság lakik. És hogy azért ha valami kell, néha átjönnek ide is kölcsönvenni egy-két kötetet, illetve a mai napig használják az emeleti hálókat is, főleg nagy mulatságok idején, ha sok a vendég és el kell őket szállásolni.
A teremőrök egyébként nagyon barátságosak voltak, kifejezetten nem befásult öreg nyanyák, alig várták, hogy valaki bemenjen és meséljenek a kastély történetéről és a Duke-ról valamit és minden kérdésnek örültek. (Amúgy ez elég általános errefelé, más kastélyokban is ezt tapasztaltam...)
Szóval Arundel szuper, csak sok időt kell rászánni. De megéri, mert nagyon jó program felnőttnek-gyereknek egyaránt! Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy mennyire nagyon sok dolog van itt, Angliában amiről még nem is hallottam, és amit muszáj lenne még megnézni! Szóval csodák várnak minden sarkon, hát kalandra fel!

Warwick egészen közel van hozzánk - talán ezért nem is néztük meg eddig. De aztán hétvégére kibéreltünk egy kocsit, és a hó is leesett és még hideg is volt. Ezért úgy döntöttünk, hogy most a közelben maradunk, és megnézzük a várost. Szigorúan nem a várat. Mert hát mióta itt vagyunk már öt kastélyban jártunk. És mindannyian úgy éreztük, hogy ennyi épp elég. Valahogy végül mégis várlátogatás lett a dologból. És nem is bántuk meg.

Valójában nem is egy, hanem két napot töltöttünk Warwickban, mert szombaton a város úgy elbűvölt, hogy mást se csináltunk, csak járkáltunk benne és csodáltuk. Végre valami igazi angolt láthattunk - piros téglák, régi házak, ódon sikátorok. A műélvezetet csak az csökkentette, hogy brutális hideg volt, és időről időre be kellett mennünk valahová kicsit felolvadni, de szerencsére ezek a helyek mind megérték a látogatást. Így beugrottunk a városka (ingyenes) múzeumába, ahol a meleg mellé kis dínókiállítást adtak. A Szent Mary templomba, ahol gyerek-foglalkoztatósarok (!) volt, és régi sírköveket lehetett zsírkrétával papírra másolni. De a legjobb Lord Leycester katonakórház volt, ami a neve alapján baromi unalmas helynek tűnt, de a külseje olyan elképesztő volt, hogy lehetetlen volt kihagyni. Ezt az 500 éves házat látva végre értelmet kapott a "kidőlt-bedőlt" jelző, mert az utca felőli fala mintha valóban erőteljesen az utca felé hajlott. A heves tengeribetegség érzés belépve csak fokozódott. Egy derékszög, egy egyenes nem volt az egész házban! Ha leraktam volna egy labdát a padlóra, isten tudja, végül hol kötött volna ki. Szegény Bendét annyira megzavarta ez a bizonytalan tér, hogy folyamatosan elesett, ráadásul a sok ember talpa által fényesre csiszolt fapadló is rontott a dolgon. Szerencsére a sok meleg ruha tökéletesen megvédte minden sérüléstől.
Hozzáteszem, már maga a jegy megvásárlása is szórakoztató akció lett. Nyilván ebben a cudar időben, hóban-fagyban egészen kevés látogatója volt az épületnek, így a jegyárus bácsi nagyon megörült nekem. Megkérdeztem, mennyibe kerül egy belépőjegy. 4.50 mondta. És a gyerekjegy? Kérdeztem. Hát ő gyereket nem lát. Na ja, mondtam, mert ők kinn vannak. Erre rámkacsintott: tudja, kedveském, én akkor sem látok itt gyereket, ha bejönnek, mert eltakarja őket ez a pult. Amikor persze mind betódultunk, persze már lehetetlen volt nem észrevenni a csajokat, de a bácsi első mondata ez volt: Én még most se látok gyerekeket... - így végül két felnőttjegyet kellett csak fizetnünk, de még ingyen odacsúsztatott egy egyébként pénzért kapható ismertetőfüzetet is, meg a lányoknak 1-1 képeslapot. A legjobb az egészben az volt, hogy ezután egyedül fedezhettük fel az egész helyet. Se egy teremőr, se más látogató nem volt ott. Kaptunk egy prospektust, merre kell mennünk, aztán uccu neki fel a kápolnába, be a nagy udvarba, fel a lépcsőn a kiállításhoz, majd a bálterembe. És mindenütt annyi ideig maradtunk, ameddig csak akartunk. Persze a családi kedvenc az "eredeti viktoriánus teázó" volt, ahol ettünk és teáztunk is. És persze melegedtünk.
A nagy sétában ránksötétedett, de másnap reggel újra visszamentünk immáron csakis a várba. Merthogy az szombaton kiderült, hogy ezt helyet látni kell - meg az is, hogy érdemes várni egy napot és neten megvenni a jegyet, mert így nem 18 ezer lesz a családi jegy, hanem csak 15. Ami még mindig brutálisan drága, de legalább megvan hozzá a jó érzés, hogy spóroltunk valamennyit, ráadásul itt mindenhol ennyiért vesztegetik a belépőket, úgyhogy nincs mit sápítozni rajta. Ráadásul azt kell mondanom, hogy tényleg mindent megtettek, hogy jól érezzük magunkat és ne bánjuk meg, hogy befizettük a belépőt.
Az most már lassan alap, hogy a kastély nagy és szépen berendezett, meg hogy a kastélykert ápolt - bár itt még bónuszként pávák is voltak, így a szokásos állatszelidítés mellett még pávatollakat is szedtek a csajok. Ám a hely igazi erőssége a sok jelmezes fickó, akik komplett előadásokat tartanak. Volt muskétás (aki időnként lantra fakadt) harcoló lovagok, madarakat reptető solymász. Az én kedvencem a patkányirtó volt, aki külön mesét mondott a patkányokról, és segédet keresett magának az egyébként plüss patkányok irtására, a gyerekek meg lelkesen dobálták a patkányokat, majd próbálták agyonverni őket baseball ütővel, miközben a pasas dobolt és dalolt. Imádnivaló volt.
Zavarba ejtő inkább ott volt, amikor keveredett a viaszfigura és valódi ember - ráadásul néhol még mozgó viaszfigurák is voltak. (Volt egy viaszló például az egyik istállóban, amelyik nemcsak a farkát, a fülét és a szemét mozgatta, de határozottan lószerszaga is volt) Szerintem azt viszont már egészen szándékosan a zavarba ejtésra tervezték, amikor néhány szobányi viaszfigurás parti után bementünk a csalédszobába és ott két eleven nőci ült és ezüstöt pucolt.
A lányok kedvence természetesen a hercegnő torony volt, ahol Arabella hercegnő esküvőjére készültek, segítettek kiválasztani a megfelelő kiegészítőket és persze ők maguk is beöltözhettek. Persze a jelmezbe bújt hercegnőket le is fotózták és egy szemmel jól látható összegért meg is lehetett venni ezeket a fotókat. De az udvaron jelen lehettünk még Guinevra és Lancelot találkozásánál, Merlin varázslatánál és persze volt ott kőbe zárt Excalibur is, hogy teljes legyen a kép, amiért meg is lehetett küzdeni.
Mi a kínzókamrákat a lányok miatt kihagytuk (így is féltek a sötét folyosókon) és a kísértet túrán se vettünk részt. Próbáltuk beosztani, hogy adott mennyiségű udvari móka után megfelelően hosszú benti felmelegedés következzen, de nehéz volt beosztani. Hiszen a várba nem lehetett bemenni babakocsival, Bende viszont úgy döntött ő nem követi a mi ritmusunkat, így a kezünkben és a babakocsiban egyaránt mély álomba merült (valószínű ezzel kárpótolva önmagát az éjszakai fogzás miatt kimaradt órákért).
Itt a kastélyban sétálva rá kellett jönnöm, hogy nagyon belém van ám nevelve a magyar szorongás. Pontosan tudom, hogyan is kellene egy múzeumban viselkedni, és fizikailag rosszul vagyok, ha a lányaim ettől eltérnek. Nem csoda, hiszen szidott már le minket szigorú teremőr a Szépmművészeti Múzeumban azért, mert Bíbor elragadtatásában ugrálni kezdett egy kép előtt. (Máig nem értem egyébként, hogy ezzel mi baja volt) És szóltak már rám azért is, merthogy "túl közelről" nézek egy képet - hiába magyaráztam, hogy ecsetkezelést nem lehet másfél méterről megfigyelni.
Szóval amikor Bíbor odalépett a kobzos fiú dossziéjához, amiben kották rejtőztek és kinyitotta, simán fel voltam készülve arra, hogy majd jól leteremtik, miért is fogdos. Helyette a srác megkérdezte, tanul-e ő is zenét, és hogy ugye milyen érdekes, hogy ez a kotta egészen más, és hogy ismeri-e ezt a régi angol dalt. De ez még semmi. A kastélyban sétálva a viaszfigurák és műtárgyak között nem volt teremőr, és a lányaim persze mindent megfogdostak - az ágyat, amiben a hercegnő aludt, a hajkeféjét, a kirakott edényeket, a vázákat, a legyezőt, a ruhákat. ELőször sápítoztam, hogy jajj, nem szabad, teszed le de rögtön, vigyázz mert török - aztán láttam, hogy a többi szülő se kerít ennek nagy feneket, és hogy valójában nem is esik semmi bajuk ezeknek a holmiknak, hiszen óvatosan nyúlnak hozzájuk. És hogy valószínű ez nem olyan nagy dolog, hiszen ha IGAZÁN értékes lenne, nem hagynák szabadon. Úgyhogy végül is erőt vettem magamon, és rájuk hagytam a nagy felfedezést, ők meg nagyon élvezték, hogy így a megelevenedett mese részesei lehettek.