Három gyerekkel irány Anglia!

A kép nem illusztráció - Borsikám számára a nyár nagy része így telt. Bár Angliában csak hat hét a nyári szünet, azt most neki jól telerakták leckével. Ő meg csinálta, és közben még élvezte is.

Írtam már, hogy Borsi egy hiper-szuper mérnökképző suliba jár, ahol nyilván a humán tárgyak nem igazán fontosak, a legtöbb diák nem is nagyon szereti ezeket. Így hát az amúgy 11-ik osztály végén lévő angol irodalom kisérettségit (GCSE) ebben a suliban előre hozták a 10 osztály végére, hogy "le legyen tudva", ne legyen vele ezután már gond. Szóval a tavalyi év második felében Borsi érettségire készült, és bár csak egy tárgyból, azért 15 évesen ez nem volt kicsi kihívás. Rengeteg éjszakázás, munka volt benne - de meglett az eredménye, mert a suli legjobb eredményét érte el. 8-ast kapott.
Hogy perspektívába helyezzem a dolgot: az új értékelési rendszer 1-9-ig terjed, de a 9-est tényleg ritkán adják, az a top 1%, az A++. Na, ez az ő sulijában senkinek nem sikerült, és Borsi az egyetlen az egész iskolában, aki 8-t kapott. Ez amúgy az A+.
Tegnap derült ki az eredmény, mert mivel neki még a továbbtanulás szempontjából ez nem fontos eredmény, így a suli nem hirdette ki nyáron. De most megvan az eredmény, és Borsi azt mesélte, hogy egymás után jöttek oda a tanárok gratulálni a fantasztikus eredményéhez - és mindegyik hozzátette: reméli, hogy az ő tárgyából is ilyen jó eredményt ér majd el.
Szóval a nyomás és az elvárás nem kicsi rajta.
Hangsúlyozom: nem felőlünk érkezik a nyomás, mindezt ő rakja saját magára, pici kora óta, mert élvezi a kihívásokat.
És aki azt hinné, hogy az emelt szintű matek, triple science, advances chemistry elég neki idén, akkor elárulom, hogy a francia mellett spanyolból is jelentkezett érettségire, amiből egyedül fog felkészülni, mert a suliban nincs ilyen óra, és emellett millió terve van még. (A francia próba érettségijének írásbelijére amúgy 9-t kapott, ami szintén történelmi tett, mert soha, senki előtte ilyen magas eredményt nem ért el a suli egész történetében, és ez azért is nagy eredmény, mert ezt nem annak köszönheti, hogy odavittük, és felszívta, hanem keményen dolgozott érte.)
Azt nem tudom, meséltem-e, hogy prefektussá választották a suliban (ami az elérhető legmagasabb vezetői pozíció, amit kaphat) és a beszédében hangsúlyozta: ha csak csinos pofikát keresnek, akkor nem ő a megfelelő jelölt, mert ő tenni akar. A tanárok meg jól tudják, hogy igazat mond, mert Borsikám arról híres, hogy iszonyat kitartása van és sose adja fel - ami állati fárasztó volt számomra, amikor 2-3 éves volt, de mindig azzal vigasztaltam magam, hogy ha nagyobb lesz és lesznek értelmes céljai (és nem csak az anyja csesztetése) akkor ezt az iszonyatos nagy akaratát tök jó célokra fogja tudni fordítani. Hát a suli ezt most érzékeli. És nem csak abban, hogy állati jól tanul - de mindenfélét ki is talált: indítani akar lány focicsapatot, kórust, kedvezményes bérletvásárlási lehetőséget a sulival szomszédos sportcenterbe, és ami különösen fontos számára, hogy minél támogatóbb közeget teremtsen azoknak, akik szorongással és pánikbetegséggel küzdenek, és ehhez már több szervezetnek is írt, amiben tanácsot kért, illetve megkérdezte, eljönnének-e a sulijába előadást tartani a témáról.
És mindez szuper, és a suli támogatja is teljes mellszélességgel... csak hát ez nekik is munka, és Borsikám nem hagyja ezeket a projecteket elsikkadni, ha nem haladnak az általa kitűzött gyorsasággal, akkor újra és újra odamegy a tanárokhoz és számon kéri őket, teljesítették-e már, amit vállaltak - így most már arról is híressé vált drága lányom, hogy egy alkalommal, amikor az igazgató meglátta, hogy közeledik felé, szabályszerű pánikba esett és elfutott az ellenkező irányba. (Amúgy meg tudom érteni, Borsi babakülseje acélkemény magot fog körbe, és a saját maximalizmusát várja el mindenkitől cserébe.)
Egy barátnőm anno azt mondta Borsikámról, hogy ha elvinnék egy koreai munkatáborba, akkor ott végre elégedett lenne a terheléssel - és bármilyen bizarrul is hangzik, őt tényleg élteti a feladat.
Amikor most a 8-t megkapta irodalomból (ami még csak nem is a kedvence és az erőssége), több osztálytársa megkérdezte, mi volt a titka - talán puskázott? Valaki rádión diktálta neki a válaszokat? Mire az egyik barátnője közbelépett és közölte: emlékeztek amikor tavasszal könyvtárba mentünk tanulni, és Borsi hozta a karvastagságú dossziéját, telisteli a kidolgozott tételekkel? Na, hát ez az ő titka. Tanult.
És tényleg. Tanul. Rengeteget tanul.
Nyáron is tanult, ment szépen, sorban a 72 pontos "to do" listáján és sorra pipálta ki a feladatokat, míg a többiek játszottak, pihentek, strandoltak.
Persze ő is csinálta mindezt - csak kevesebb időben, és néha igenis nemet mondott, ha ki akartuk csábítani a szabadba.
Ami egyfelől büszkeség, naná - szorgos, okos, kitartó. Hát mindenki ilyen gyerekről álmodik.
Másfelől meg az anyja vagyok, és látom azt is, amit más nem. Hogy fáradt, hogy stresszes, hogy remeg a keze, hogy túl sokat markol, és a napi kétszer másfél óra buszozás bizony kimeríti, és hogy messze még a tanév vége, és az igazi energiájára akkor lesz szükség, a GCSE írásánál és bár millió terve van még a fentieken kívül is, én a sporton kívül igyekszem mindenről lebeszélni, mert a pihenés és a lazulás is fontos, sőt, nagyon fontos. Hozzátéve, hogy azért mind PKU-s alapvetően nehezebb terepen játszik egész életében. (Bár most amúgy tökéletesen tartja a diétát, és a szintjei is példaértékűek, erre nagyon odafigyel, mert tudja, hogy ez a kulcsa a jó agyműködésnek, de azért ez se kis kihívás.)
Szóval büszke vagyok az éltanuló lányomra, és közben persze féltem is. Drukkolok neki, hogy sikerüljenek az álmai, és elérje, amit csak akar.
De a teljesség kedvéért hozzáteszem: holnap megírom majd Bíborkám fantasztikus eredményeit, mert ő is szárnyal, és zseniális dolgokat csinált egész nyáron, és szuper vizsgaeredményeket hozott haza.

Kis mérleg arról, mi az, ami nagyon fog hiányozni, ha elmegyünk, és mi az, amit viszont Magyarországról hiányzik és nagyon örülök neki, hogy amikor hazamegyek, akkor lesz. A teljesség igénye nélkül, nem említve a barátokat, rokonokat, ismerősöket. Mert azok mindenütt vannak és mindenhol hiányozni fog valaki most már. 

Dolgok, amiket nagyon várok Magyarországról:

- Dohszag
Az a hűvös, dohos pinceillat, ami a belvárosi házak pincéjéből árad. Ha találok egy jó helyet, képes vagyok percekig ott állni és inhalálni.
- A hóesés
Mióta elköltöztünk egyszer láttunk csak havat, akkor is csak pár napra. Bende még alig volt egy éves (most négy), tehát ő nem is emlékszik rá, csak könyvekben és filmekben látta, milyen is a hóesés. A lányok őszintén irigyelnek mindenkit, aki hógolyózhatott az elmúlt években. Mert hogy jó volt ugyan tavaly a tengerparti, pálmafás karácsony is - de hát... valljuk be, a hó hiányzott.
- Az epres stand
Na, nem mintha itt nem lenne eper, esszük is. De van a Hunyadi téri piacon egy asztal, ahol tavasszal csak és kizárólag epret árulnak. Legalább 5-6 különféle epret lehet ott kapni. Van ananász illatú, aprószemű, hatalmas kerek, meg sokféle más is. Már messziről lehet érezni az eprek illatát, és ez valami isteni. Nem tart sokáig ez az árusítás, hiszen a szabadföldi eper szezonja nem hosszú. De abban az időszakban öröm arrafelé sétálni.
- Az estig tartó munka
Igen, ez gondolom nem teljesen érthető. De az a helyzet, hogy ugyan dolgozom én, és persze gyakran ez éjszakába nyúlik itt is, de annak idején, amikor a szerkesztőségben lapzárta idején néha egész sokáig benn kellett maradni, az jó volt. Meg persze rossz is, értitek, mert hát az ember menne haza - de közben meg jó is, mert hát imádtam a munkám és jó érzés volt olyan szenvedélyesen csinálni, hogy eszembe se jutott lerakni a lantot, és élveztem, hogy belevethetem magam a fejem búbjáig. Alapvetően nagyon várom, hogy végre újra emberek között dolgozhassak, ne csak egyedül, itthon, a négy fal között. Igen, akár estig is, mert megvan annak is a varázsa.
- Az interjúk
Igen, lehet újságíróskodni távolról is. És igen, lehet Skype-on is interjúkat csinálni. De nem mindenkivel. A szakértőknek egyszerűbb a telefon, és bevallom gyakran nekem is. De ha egy emberi sorsról akarok írni, akkor nekem látnom kell a másikat, az apró gesztusait, a kimondatlan, elharapott félmondatait, az arcjátékát és az auráját. Ezt meg csak személyesen lehet.
- A tanulás
Jó, tudom, most is tanulok, és ez a matekérettségire való felkészülés életem egyik legjobb ötlete volt. Még nem tettem le, de egész évben folyamatosan azt tapasztaltam, hogy képes vagyok erre is. Hogy azzal ellentétben, amit hittem, nem vagyok tök hülye matekból. De az igazi szerelmem azért nem a matek, hanem a művészet és eldöntöttem, hogy otthon elvégzek egy festménybecsüs tanfolyamot. Egyrészt mert érdekel, másrészt mert amikor az egyetemen ezt a 19-20-ik századi festészetet vettük én már Bíborkámmal voltam otthon, és bár bejártam, csináltam, levizsgáztam - érthető módon már nem fókuszáltam rá annyira, mint korábban a középkorra. Pedig hát ez egy olyan jó és izgalmas témakör. Nyelvtanfolyamot is néztem már ki magamnak - ez is olyan luxus, ami errefelé nincs, otthon meg minden sarkon van egy nyelviskola.
- Kávéházak
Az egyik legnagyobb bánatom, hogy itt a környéken nincs olyan kávéház, ahová be lehetne ülni dumálni valakivel. Tehát nincs olyan, hogy egy anyukával összecimbizünk, dumálnánk és iszunk reggel egy kávét. Vagy teát, na. Mert errefelé nincs ilyen hely. Van sok kis bolt, zöldséges és pár gyorsétkezde is, de ilyenkor délelőtt még azok sincsenek nyitva. Persze bebuszozhatok a citybe és ott van Starbucks és Costa is, szóval azért a műfaj létezik, de azok meg olyan egyenkaját-piát kinálnak. A budapesti kis kávéhzázak viszont mind-mind másfélék. Más ételt kínálnak, más kávét mint a szomszédjuk.
- A menza
Ez csúnya, önző szempont, tudom. De nekem azért Budapesten nagy könnyebbség volt, hogy az iskolában ebédet adtak a gyerekeimnek, méghozzá meleget. Így amikor délután hazajöttek, akkor elég volt egy szendvicset adni nekik és aztán némi könnyű vacsorát. De alapvetően tudtam, hogy különösen egy óvodás esetében már túlvannak a napi játszótéri tomboláson, délutáni alváson, és a tápláló ebéden. Itt úgy van, hogy Bende hazaér délben, Borsi 3-kor, Bíbor 4-kor - és napközben csak szendót esznek, mert itt a hideg ebéd a divat. Tehát nekem kell minden meleg és tápláló ételt eléjük rakni, és valójában egész délután folyamatosan főzök és etetek. Mivel emellett dolgoznom is kell itthon, nem könnyű az idővel zsonglőrködni.
- Anna, Peti és Gergő
Na, nem mintha Bartos Erika könyveiből itt ne kapnék óriási adagot. Bende imádja, így szinte minden nap előkerül. De hát ez egy magyar mese és a történetek többségét egyszerűen nem lehet átültetni Angliára. Persze sütünk együtt palacsintát meg gyúrunk szilvásgombócot, de nincs troli, libegő, Medvefarm és egy csomó olyan dolog, amit annak idején a lányokkal mind-mind végigcsináltunk. Mint minden budapesti család. Nekik a könyvben szereplő összes helyszín ismerős - Bendének viszont nem. Neki csak mese, ami a lányoknak valóság. Márpedig arról lehet ugyan vitatkozni, hogy értékes irodalom-e az Anna-Peti-Gergő, de az tény, hogy a gyerekek szeretik és nem véletlenül. Azért, mert róluk szól. Alig várom már, hogy Bende is átélhesse ezt a rácsodálkozást.
- A szülinapi bulik
Tudom, ebből a szempontból rossz környéken élünk, de errefelé nem szokás a gyereknek szülinapi partit szervezni. Éles ellentétben áll ez azzal, hogy annak idején, amikor a lányok oviba jártak, ritkán telt el gy hétvége, hogy sehová nem voltunk épp hivatalosak. Előfordult a heti kettő, sőt három is. Ami mondjuk a másik véglet, és nem mondom, állani fárasztó volt azt is végigcsinálni. De ez se jó így.  Arról nem is beszélve, hogy milyen összetartó, jó ovis szülői társaság jött össze ezeken a hétvégéken. Itt ilyen sincsen. Hiányzik.
- Belvárosi pezsgés
Ne feledjük, Budapest főváros. Tehát csomó olyan izgalmas programot kínál, amit Coventrytől nem kérhetek számon. Itt egy színház van - ott meg több tucat, itt egy mozi, ott rengeteg. És igen, most már nagyobbacskák a csajok és el lehetne menni velük pár felnőtt-előadásra is. De szerintem eljönnének Bendével még a bábszínházba is. Meg gyerekelőadásra, meg kakaó koncertre, meg Halázs Juditra és Szalóki Ágira, vagy a Pozsonyi Pagonyba egy Bogyó és babócás diavetítésre.Operaházba, balettre, komolyzenei koncertre. Szóval bárhová, merthogy Budapesten azért minden van, és ha nincs, akkor majd előbb-utóbb megérkezik.
- Éttermek
Nem mondom, itt is elmegyünk időnként - de azért az nem az igazi. Néha ugyan meglepően finomakat is ki lehet fogni - de azért az "alapéttermek" (ami nem Michlein, nem többcsillagos, nem méregdrága) alapvetően a pie-párolt zöldség-sült krumpli szentháromságban utazik, ami azért eléggé unalmas. A magyar éttermek többsége ennél jóval izgalmasabb és nagyobb választékkal operál, arról nem is beszélve, hogy jóval olcsóbban.
- Cukrászda
Az én családom nincs oda a muffinokért. Ez van, bevallom. És én ugyan eleszegetem a cukros-vajas tortákat, azért a Daubner E80-as tortájával vetekedően finomat itt még nem ettem. Mondjuk jó cukrászdát találni otthon sem könnyű, mert ott is egyre több az egyenízű, műanyag vacak - de azért vannak kivételek, ahol igazi kulináris csemegéket találhat az ember, nem is kevesen.
- Zenetanulás
A zenetanulás ahogy én látom errefelé drága és nem olyan hatékony, mint Bartók és Kodály hazájában. Erre nyugodtan büszkék lehetünk. Szerintem Magyarországon nincs olyan iskola, ahol ne lenne zeneoktatás (legalábbis Budapesten biztos) ráadásul külön zeneiskolák is vannak. Mondjuk a kötelező szolfézs, amit emellé raknak sok gyerek életét megkeseríti, de hát ezt a pirulát le kell nyelni. Bevallom, alig várom, hogy a gyerekeim végre újra rendes zenei oktatásban részesülhessenek. És ők is így vannak vele.
- A kontinens
Anglia szigetország, és sok szempontból zárt a kultúrája. A tévében alig látni mást, csak angol és amerikai filmeket, sztárokat. Márpedig egy jó francia filmnapok, egy dán kis művészfilm, vagy épp egy török milyen izgalmas tud lenni. És otthon, ez a tévében is van, de művészmozikba is el lehet menni, meg vannak fesztiválok, filmnapok is. (Nyilván itt is, de nem Coventryben.) Arról nem is beszélve, hogy milyen könnyű kocsival elindulni, és kiugrani a bécsi adventi vásárba, vagy Horvátországba egy hosszú hétvégére, esetleg Olaszországba. Nem kell repülőre szállni, becsekkolni és tervezni. Magyarország ráadásul Európa közepén van - minden irányba el lehet indulni.
- A saját lakás
Szeretem ezt a kis lakást, amiben lakunk. Világos, jó elrendezésű - csupa olyan erény, amivel a mi otthoni lakásunk nem büszkélkedhet. De hát a bérelt az nem saját, nem alakíthatja az ember kedve szerint. A szőnyegpadló utálatos dolog, a fürdőszobában meg egyenesen elmebaj. Az meg, hogy bútorozottan vettük ki egyre inkább zavar, én teljesen máshogy rendeztem volna be. Jobb híján minden kreatív energiánkat most az otthoni átalakításába öljük, és nagyon várjuk már, hogy nekikezdhessünk. (Nagyobb persze nem lesz, és világosabb sem. De legalább oda verhetek szöget, ahová akarok, és vizes lábbal is kiléphetek a kádból!)


Ami hiányozni fog, ha hazamegyünk:
- A reggeli virágillat
Fura módon az összes eddigi lakhelyünk közül Coventryben van a legjobb levegő. Ezt nem übereli sem a Balaton, sem a spanyol tengerpart. Egyik helyen sem éreztem ezt a hihetetlen friss, pormentes üdeséget, amit itt. Az mondjuk már bónusz, hogy az iskola udvara tele van orgonával és már messziről érzem a virágillatot.
- A 9-es iskolakezdés
Szerintem ez egy zseniális dolog. A két kicsi 8-kor ébred, és mivel közel a suli, ebbe még a kényelmes, kiadós reggeli is belefér.
- A "lunchbox"
Borsi a maga kis diétájával itt egyáltalán nem számít különlegesnek. Mert hát nem ő az egyetlen, aki viszi magával az ételt, hanem átlagosan a gyerekek fele. Azt meg, hogy kinek, mi van a kis táskájában, nem nagyon nézik a gyerekek. Tehát nincs az a rácsodálkozás, kérdés, hogy ő miért más, miért eszik mást. Nem téma. Arról nem is beszélve, hogy Magyarországon azért elég macerás azt elintézni, hogy a gyerek felmentést kapjon az iskolai ebédelés alól. Kellett hozzá annak idején kórházi igazolás, háziorvosi papír, ÁNTSZ engedély, külön evőeszközök, tányér (amit persze soha nem látott a gyerek). Pedig hát mint itt Angliában is látszik, ez azért nem olyan eszméletlen bonyolult és kivitelezhetetlen dolog, mint ahogyan otthon megpróbálják beállítani, és tudom, hallom, sok embernek lenne igénye rá, különösen ha mondjuk vega vagy paleo a család, vagy egyszerűen csak nem elégedettek a menzakoszttal.
- A politikamentesség
Nem számít, hogy ki, merre húz: a politika Magyarországon sok embert tesz ingerültté. Persze a hírek ide is eljutnak, de általában az indulat nagyja lekopik róla, mire ideér. Márpedig az is épp elegendő. Gyakran az az érzésem, hogy Magyarországon mesterségesen keltik az indulatokat, hogy elfoglalja magát a nyilvánvaló idiótaságokkal a nép, hogy ne legyen ideje-ereje az igazán lényeges dolgokkal foglalkozni. Szinte biztos vagyok benne, hogy az itteni nyugalmunk gyakran vissza fogom sírni.
- A National Trust
Emlékszem arra, hogy Budapesten gyakran szenvedtünk amiatt a hétvége közeledtével, hogy hová is kiránduljunk, mit csináljunk. Nem mintha ne lett volna millió program, de a legtöbbre meg kellett volna venni már hetekkel előtte a jegyet, vagy messze volt, ha későn keltünk, vagy fogalmunk sem volt róla, hogy mi vár ott minket. Nekünk a National Trust azért jó, mert kaptunk egy könyvet hozzá, ahol mint az 500 helyszín benne van, és sok meglepően közel hozzánk. Szóval nem kell keresgélni - adott. Mindegyik szép, gondosan karbantartott, érdekes programokat kínál - ráadásul már nem kell érte fizetni.

- A tiszta WC-k
Aki sokat utazik, az megérti a gondom. Nincs annál rosszabb, amikor két órát autózik az ember, kiszáll a kocsiból, pisilni menne - és nincs olyan hely, ahol ezt megtenné. Most üljön be csak azért kávézni, ebédelni? Vagy kérezkedjen be? Vagy próbáljon meg belógni? Ha van nyilvános WC, az általában irdatlan mocskos - WC papír meg szinte sehol nincs, tehát 2-3 csomag papírzsepi két lánygyerekkel elindulva alapvető táska-tartozék. Ez a gond azért Angliában eléggé ismeretlen - valahogy itt minden turistákat vonzó helyen gondolnak rá, hogy az emberek pisilnek és ezen senki nincsen meglepve. Van benne WC papír, papírtörlő, szappan és óránként, vagy még gyakrabban takarítják, szóval az ember nem érzi, hogy azért most nagyon undis helyre került. (Kivéve a Buckhingam Palotában, ahol nincs lehetőség a pisilésre, nem is értem miért nem lehet ezt ott is megoldani, még akkor is, ha az a királynő palotája, hát ő is pisil, nekem ne mondja senki, hogy nem!)
-Az "egyfontos"
Amikor először kijöttünk, akkor teljesen elvarázsolt, hogy milyen olcsón lehet itt, Angliában dolgokat beszerezni. Mostanra persze erősen megkopott a vásárlás varázsa, de azért azt sejtem, hogy vissza fogom még sírni, hogy itt egy fontért (370 Ft) tudok venni Domestos toalettkacsát, Johnson's popsitörlőt (mindig jól jön ám), 100 lapos csíkos füzetet, jó minőségű hajkefét, tortaszedő lapátot hat kis desszertvillával és millió szezonális apróságot. Halloween, karácsony, húsvét - az egész házat kidekorálom az ott található dolgokból, amik többsége olyan jó minőségű, hogy évek múlva is simán elő lehet venni. Most épp a kertfelújítási szezon van - be is tankoltunk egy csomó apróságból, a kertitörpétől kezdve a lépőkövekig, az ágyásokat elválasztó kerítéstől a napelemes szitakötőn át a szélcsengőig. Igen, tudom, nem feltétlen fontos kellékei ezek egy kertnek, de ahol három gyerek van, ott azért ezekre felmerül az igény - és a balatoni boltokban ezek az apróságok is ezer forintnál kezdődnek, ami azért az itteni ár fájdalmas többszöröse.
- Az amazon
Annyira hozzászoktam ahhoz, hogy bármit, de bármit megtalálok rajta, méghozzá azonnal és olcsón, hogy fogalmam sincsen, hogyan fogok tudni élni nélküle. Szerintem egy dolgozó anyának, akinek nincs ideje órákon át böngészni a boltokat meg járkálni minden vacak után tényleg áldás az amazon. Egy természettudományos projecthez átlátszó lufit kerestem, és múlt héten voltam is a belvárosban, szóval be tudtam menni pár boltba - de mindenütt csak fehér volt, meg persze színes. De nekem csak az átlátszó jó. A megoldás két kattintás, 3 font/20 darab és két napon belül itt van, nulla postaköltséggel. Könyvek mind 20-30%-kal olcsóbban (Vagy még ennél is kedvezőbb áron), de múltkor 12 félliteres festéket vettem 2000 Ft-nál kevesebb összegért valami akcióban. (Szerintem ez olyan évekre elegendő mennyiség, még ennyi gyereknél is.) Időnként Lego őrült fiammal szoktunk nézelődni a neten, mit is lehet kapni. Múltkor azt akarta tudni, lehet-e kapni Lego hókotrót. Még soha nem láttam - de persze "amazon bácsi" (ahogyan ő nevezi) ilyet is tart raktáron, szóval meg van már a karácsonyi kívánságlista első darabja.
- A sorban állás
Itt nem vágnak eléd, türelmesen kivárják az emberek a sorukat és soha, senki nem tolakodik. Mintha soha, senki nem sietne. Először furcsa, hogy a megállóhoz közeledve nem kezdik el letiporni az emberek egymást, aztán hozzászokik az ember, hogy akkor is ráér felállni a buszon, ha az már megállt. Vagy hogy a pénztárnál nem kell gyorsan arrébb húzni a beled, nehogy meglincseljenek - nyugodtan elpakolhatod a pénztárcát. Nem néznek rád csúnyán, ha kicsit lassabb vagy. Itt mindenki az. Ezt azért nagyon lehet szeretni.
- A folyamatos dicséret
Ez otthon nem divat. Kész, ezt el kell fogadni. Otthon azt szeretik az iskolákban nézni, mi nincs meg, mi hiányzik - itt meg talán több is a dicséret, mint kellene, ami azért szintén torzítja az ember saját magáról alkotott képét. Bár ha őszinték akarunk lenni, inkább torzuljon a gyerek énképe pozitív irányba, semmint elhiggye magáról, hogy buta és semmire nem képes. Én most azt remélem, hogy az én gyerekeim személyiségben eléggé megerősödve térnek haza, és szorítok, hogy ezt ne nagyon rombolják le otthon. Remélem, hogy ki tudnak, mernek állni magukért - de azt is, hogy nem mennek fejjel a falnak. Nem könnyű megtalálni a határvonalat. Majd igyekszem segíteni nekik és finoman terelgetni őket. De azért alaposan átformálódott az egész családunk világképe, ez nem kérdés.
- Az egyenruha
Lehet szeretni, vagy utálni - nekem nagyban megkönnyíti az életem. Minden nap tudom, mit fog felvenni a gyerek, nincs vita, nincs divatozás, nincs egyénieskedés. A gyerekek is szeretik, mert jelzi az iskolai összetartozást. Szerintem szép is. Tartást ad az embernek, hogy fehér blúz és kosztüm van rajta. Ráadásul olcsó, és elnyűhetetlen. Sokkal kevesebb ruhát veszek azóta, hogy egyenruhában járnak, hiszen másféle csak otthonra kell és hétvégére. Magyarországon jó kis érvágás lesz megint feltölteni csupa csinivel a ruhatárukat. Igaz, egy nagy előnyét látom az egyenruhanélküliségnek is: lényegesen csökkenni fog a vasalnivaló, mert heti 15 ing kivasalása időigényes dolog. (Durván gyűr a szárítógép, nem lehet megúszni a vasalást.) A lányok meg már most arról álmodoznak, milyen jó lesz színes cipőt venni és nem mindig feketét hordani.

Elég boldogító érzés, amikor ül a gyerekem az ágyon, lóbálja a lábát és arról áradozik, hogy neki van a világon a legjobb sulija. Majd a kisebbik, aki ugyanoda jár kórusban egyetért ezzel és mindketten közlik, hogy alig várják már, hogy újra reggel legyen és megint mehessenek.

Megjegyzem - tegnap ugyan csak a két kicsi áradozott arról, milyen jó dolguk van, de ha a nagyot megkérdem, aki amúgy tini már ugyebár és a legtöbb dologgal kapcsolatban elég kritikus és vállvonogatós, a sulira ÉPPEN ő se panaszkodik. Azzal elégedett. (Nem úgy, mint az élet más területeivel, mint például hogy mennyit szabad a telefonján lógva Disney tinisorozatokat nézni.)
A kicsik lelkesedését amúgy az váltotta ki, hogy a kéthetes tavaszi szünet alatt felújították az iskola kertjét és beleraktak pár új fajátékot. Bendéék kertjébe került egy hatalmas fából készült pillangó és pár apróbb bogár. Semmi extrát nem kell elképzelni, lapos fából készült, olyan mint a fenti képen. (Amit amúgy a gugliról lőttem, mert nem volt reggel nálam fényképezőgép, szóval nem tudom, ki ez a nő.) Eköré még tettek pár fából készült kicsi korongot, amin különböző erdei állatok voltak - hernyó, pók, szitakötő.
Borsiékhoz egy hasonló picike labirintust raktak ki, köré írásjeleket - kettősport, vessző, felkiáltójel, zárójel. És egy csomó nagyon helyes trónszéket.
Naná, hogy örültek annak, hogy valami újat láttak.
Borsi lelkesen mesélte azt is, hogy jelentkezett megint az iskolai kis kertész klubba, de nekem ezzel kapcsolatban nincs teendőm, mert ebédidőben lesz. Ez ugyanis általában egy óra, amiből félóra a kényelmes ebéd, aztán mindenféle programok vannak a gyerekeknek, már akik vevők rá. Van zeneoktatás, kórus, nyelvtanulás - Borsit a kertészkedés bűvölte most el, amire jó sok lehetőség van, lévén a suli udvara hatalmas és zöld. De mostanában a belső zöldséges-fűszerkertet nevelgetik, ahol pici szökőkút, meg padok is vannak, szóval igazi oázis, amellett, hogy helyben lehet demonstrálni mindenféle növekedési folyamatot.
Bíbor az első tanítási nap után szintén lelkendezve vette elő a francia füzetét, hogy ezt most AZONNAL nézzem meg. Egy étlapot tartott a kezéből, olyan pont, mint amit a Nandoo's-ban adnak, ami egy Angliában elég népszerű étteremlánc. Grillezett húsaikról híresek, amik négyféle fűszerezésben kaphatóak: extra hot, hot, medium és sitromos vagy mangós. Ahhoz hasonló, mint amit ideraktam oldalra.
Na most a tanára egy ehhez hasonlót fabrikált, és közölte, hogy négyféle feladatot kell vállalniuk ebben a félévben. Van köztük "hot" meg "medium" is. Ehhez kaptak egy "Nandoo's" játék-hűségkártyát, aki valamit megcsinál, bemutatja, abba kap pecsétet.
Semmi extráról nem beszélünk amúgy, mondhatta volna a tanár azt is, hogy itt a négy feladat, csináljátok meg. De helyette adott pár alternatív lehetőséget (a választás illúziója) és jutalomkártyát (a gyűjtögetést minden gyerek imádjak) és persze egy nagyszerű designt, amit mindenki ismer. Így ez már nem is annyira feladat. Így kell a gyerekeket belelkesíteni fejenként két színesben fénymásolt papírral.
Persze nem minden oktatási ügy zajlik itt sem tökéletesen olajozottan. Lemondtuk a gitártanárt, mert egy ideje már elégedetlen voltam vele. Azt láttam ugyanis, hogy nem élvezetesen tanít. Persze, tudom én, nem minden tanulás öröm, van amiért meg kell szenvedni. Zongorázni tanulni könnyű, mert már az első órán le tudja játszani a gyerek a "szipp-zsuppot" szóval azonnal van dallam, amit lehet élvezni.
Elismerem, a gitár ennél nehezebb ügy, mert hát vágja az ember kezét a húr, meg fáj a pengetés is, meg kell erősödni azoknak az izmoknak. Szóval türelmes voltam. De aztán teltek a hónapok és még mindig csak azt hallottam a szobából, hogy csak egy-egy akkordot játszanak, gyakorolnak, nem áll össze az egész semmiféle örömteli dallá, zenéléssé. Pedig hát tanultak, fejlődtek, hiszen egyre több akkordot tudtak, de amikor megkérdeztem, hogy mit kéne gyakorolniuk, akkor közölték, hogy az "F-akkordot" lejátszották kétszer, aztán közölték, hogy megvolt. Heti egyszer egy órában pedig nyilvánvalóan nem lehet semmiféle hangszert megtanulni, kell a gyakorlás.
Én ugyan nem tanultam soha gitározni, szóval fogalmam sincsen, hogyan is kellene ennek mennie, de azt gondolom, hogy nem kérhetem a gyereket, hogy egy darab akkordot gyakoroljon fél órán át naponta, mert az teljes idiótaság. Valami dallammá kellene ezt összefűzni, valami egyszerű darabbá (gondolom én) amit minden nap elő lehet venni. De hát nyilván magántanárunk van, annak gondoltam azért azt kellene csinálnia, amit kérek - hát beszéltem vele és elmondtam mi az én kérésem. Persze bólogatott, hogy no problem és yes, meg a lányok is mondták, hogy ők szeretik a pasit, ki ne rúgjam, tök érdekesek az órái. Hát vártunk még. Következő órán a lányok meglévő gitár-könyveiből fel is adott egy dalt, aminek akár örülhetnék is, de valójában felbosszantott, mert ez is azt jelentette nekem, hogy igazából nem készült ő arra, hogy dalt hozzon, hanem itt jutott eszébe, hát adott gyorsan valamit. Mindegy, kicsit énekeltek, kicsit gitároztak, hát megnyugodott a lelkem, haladunk. Aztán következő óra - megint csak az akkordok, még az előző órán feladott dalt se kérte vissza, az meg fel se merült, hogy lehetne ám másikat is venni. Mivel a kéthetes szünet alatt úgyse tudott jönni, végül úgy döntöttünk, hogy akkor ezt most hagyjuk ennyiben. Mondanám, hogy csak felfüggesztettük, de ez így nem igaz. Ezzel a pasival, így, ebben a formában ezt nem fogjuk folytatni. Jövő szeptembertől meglátjuk, hogy milyen lehetőségeink adódnak. A gyerekeknek szerencsére nem rossz élmény, tehát a kedvüket nem vette el, de nagy gitárrajongóvá se tette azért őket. Mert hát nem kérdés, sokat tudnak, sokat tanultak. De ami a zenetanulás lényege lenne (szerintem), hogy ők maguk tudjanak zeneműveket előadni, ez ebben a körben nem valósult meg.
Bíbor zongora oktatásával se vagyok teljesen elégedett, bár ő azért sokféle dalt tanult meg lejátszani, de most, hogy közeleg az év vége, a tanár el kezdte pedzegetni, hogy van valami vizsga, amit le kéne tennie Bíbornak. De ez még nem az egyes szintű vizsga (ne kérdezzétek, ez megint valami olyan rendszer, amiben én nem vagyok otthon) hanem az egyes szintű vizsga előkészítő vizsgája. (Igen, tudom, elmebaj.)
Először mondta, hogy vegyünk hozzá egy könyvet - 5 font. Nem nagy összeg, hát persze vegyük meg. beküldöm a pénzt - megérkezik a könyv. Nem túlzok: egy színes borító, benne négy darab A4-es oldal, ami azért majd kétezer forintért átszámolva elég túlárazottnak tűnik. Benne pár nagyon egyszerű feladat - de az utolsó oldal csak egy kottalap, miszerint "komponáld meg a saját kedvenc zenéd" Hát köszi. Most jött az újabb levél, a vizsga maga 35 font lesz - de mondom, ez még nem is igazi vizsga, csak olyan előkészítős, mégis elkérnek érte olyan 12 ezer Ft-t, hozzátéve, hogy a gyerek egész évi zongoratanulmányai (heti 30 perc suliidőben, tehát elmegy egy adott óráról) alsó hangon számolva is 120 ezer Ft-ba kerültek. (Nem panasz, ez ennyi, értem - csak gondoltam leírom, nehogy azt higgyétek, hogy a "bezzegangliában" minden jobb.)
Most azon tűnődöm, hogy mondjam el a tanárnak, hogy engem baromira nem érdekel, hogy a gyereknek legyen egy újabb oklevele ennyi pénzért. (Arról nem is beszélve, hogy ha hazamegyünk Magyarországra, akkor aztán ez a papír végképp nem ér semmit.) De nem vagyok meggyőződve arról, hogy ha maradunk, akkor nem folytathatja-e enélkül a tanulmányait. Mert ha igen, akkor pláne hagyjuk a fenébe.
Szóval úgy tűnik, hogy az angol zeneoktatással eddig nincs szerencsénk, de persze, simán lehet, hogy mi nem találtunk meg a jó tanárt, szakembert.
Ezzel szemben viszont a korcsolya egyre nagyobb szerelem. Az, hogy a lányok már tök jókat pörögnek, és nagyon szép, összerendezett a mozgásuk azt jó látni. Különösen Bíbornál, aki már féllábon is tud pörögni, amire persze nagyon büszke is. Jó lenne, ha heti kétszer is el tudnánk jutni, de ehhez szombaton nagyon korán kellene felkelni, amire a szünetben nem tudtam rávenni magam. De talán majd most.
Bende ugyan az első szint végén nem vizsgázott le (meg se próbálkoztak vele a tanárok) ennek ellenére továbbvitték a kettes szintű csoportba, ahol most épp ketten vannak egy szőke lengyel kislánnyal, Zsuzsikával, akivel állatira összecimbiztek. Folyamatosan kézen fogva csúszkálnak. A kislány ugyan hét éves, de ahogy én látom, körülbelül ugyanolyan szinten tud korizni, mint Bende, akinek mostanra egészen jól összerendeződött a mozgása. Még többet lépked, mint csúszik, de állai gyorsan tud így haladni. A hátrafelé csúszással próbálkozgat, de nem a barátja, mint ahogyan a halacskázás, vagy ahogy itt hívják a lemon sem. (Tudjátok, siklás közben terpesz és vissza.) De próbálgatja. Már nem megy összevissza, egy helyen marad a többiekkel. Noha, nem feltétlen ugyanazt csinálja. Tehát ha azt mondják, hogy most menj el a másik falig és közben emeld fel a lábad, akkor ő csak megy és nem emel. De hát ez nem baj.
Ami haladás még nagyon megfigyelhető, hogy egyre több ideig tud koncentrálni. Az első órán 10 perc után közölte, hogy elfáradt, hagyjuk abban. Jó pár óra kellett, hogy legalább a fél órás óra végéig kitartson nyávogás nélkül, de hát utána még van egy szabad gyakorlással töltendő félóra is, az azért neki már sok volt. Az első tanfolyam alatt nagyon nehéz volt rávenni, hogy maradjon, csinálja, 5-10 perccel korábban így is ki kellett hozni. De most már nincs ez a baj, kitart végig - igaz, utána farkaséhesen jön ki. De azért nem alszik el korábban.
Abbahagytuk a cserkészkedést is - egyszerűen a 7 órai kezdés nekünk túl késői. Most, hogy már a tinicsoportba tartoztak, 7-től 9-ig tartott volna az óra. Egyrészt sok is volt a két óra, másrészt nálunk 9-kor már ágyban vannak a gyerekek. Borsi rendszeresen jött sírva haza, mert a fáradtságtól fájt a feje. Bár ettől függetlenül ő akart még járni, Bíbor egyre többször mondogatta, hogy ő bizony unja, nem akar menni. Mivel ugyebár én is elkezdtem az oktatói képzést, én is egyre inkább beleláttam a dolgokba, és azt láttam, hogy a mi kis csoportunk elég szervezetlen, összevissza. Erről majd egyszer írok bővebben is, de a lényeg, hogy végül én is abbahagytam a képzést és a lányok se járnak már.
Ami viszont nagyon jó az a spanyol - ez a 16 éves lány, aki jár hozzánk egy tündér, a lányok imádják. Tök lelkiismeretesen készül, ha kérésünk van azonnal teljesíti, igyekszik, hogy érdekesek legyenek az órák. Ha bárkinek a közelben spanyoltanárra lenne szüksége, bátran ajánlom. Mi maximálisan elégedettek vagyunk vele - épp azon gondolkodunk, hogy a gitártanár miatt megüresedett hétfökön be kéne szervezni, jöjjön inkább kétszer, mint egyszer. Megjegyzem, a csajokkal azért lehet haladni, mert hát elég jól beszélnek, írnak, olvasnak - csak hát vannak nyelvtani finomságok, amiket azért lehet még csiszolni, meg hát persze a gyakorlás, szintentartás fontos dolog.

Mielőtt bárki az ellenkezőjét gondolná elárulom: az angol középiskolában is van kötelező olvasmány. Bíborék most például a Hamletet veszik. Nem kisebb falat, mint a Kőszívű ember fiai, amit a magyar kortársai tanulnak. De a mű feldolgozása természetesen egészen másként zajlik. 

A kötelező olvasmányokkal sok bajom van. Régen is volt, amikor gyerek voltam. Akkor sem értettem, miért van az, hogy én, aki amúgy falom a könyveket és képes vagyok egy hétvége alatt kiolvasni a Nagy indiánkönyvet, miért szenvedek, amikor a kötelezők kerülnek sorra. Felnőttként aztán sok dolog megvilágosodott, amikor újraolvastam ezeket a műveket. Nagy részük nem is igazán gyerekeknek való. Attól még, hogy valamiben gyerekek szerepelnek, még nem lesz gyerekkönyv.
A másik nagy gondom az volt, hogy ezek bizony fiús könyvek - fiúszereplőkkel, bandákkal, grunddal, háborúval, szabadságharccal és hazafias lőzungokkal, amik engem akkoriban (is) teljesen hidegen hagytak. Nem szerettem a Kincskereső kisködmönt, mert egymás után haltak meg benne az emberek. Megjegyzem - felnőtt fejjel úgy gondolom, hogy a magyar irodalom egyik legnagyobb ékköve. Nem lágyította meg viszont a szívem a Pál utcai fiúk, amelynek a grundos csatajelenetét pontosan annyira untam most is, mint gyerekként.
Az Egri csillagok? Az első hibája, hogy rengeteg unalmas leírás van benne két akció között. De ami felnőttként igazán felháborított, hogy amikor az első próbálkozásra nem sikerül a Jedikulából kiszabadítani Török Bálintot, akkor a mi hőseink simán feladják és elhajóznak. Elismerem, én már Jack Baueren és Bruce Willisen vagyok szocializálva, akik soha nem mondanak kudarcot, és akik puszta kézzel lebontották volna az egész várost, de még az egész Oszmán Birodalmat is, ha egyszer elhatározzák. De ez így szerintem tiszta lúzerség.
Amikor megnézegettük, hogy mi lesz Magyarországon a kötelező, azt hallottam, hogy hetedikben a kiszemelt iskolában a Kőszívű ember fiait kérik - igaz, elegendő a film is, mert a tanár tudja, hogy elég feldolgozhatatlan ez a mű ebben a korban, de hát kell a felvételihez. (Nekem egyfelől tetszik ez a gyerekbarát hozzáállás, másfelől meg hát ha mindenki tudja, akkor miért kell a gyerekre erőltetni valamit, amire még nem érett, szóval... vannak ezzel gondjaim.)
Mondtam is a lányoknak, hogy nézzük meg együtt. Fenn van a youtube-on, kezdjünk el vele foglalkozni. De hát Bíborka lányom imád olvasni, mondta, hogy először inkább elolvasná. Persze a könyv nincs meg - viszont ma már nincs akadály, az OSZK honlapjáról kettő perc alatt a telefonjára varázsoljuk, mire megfürdik és ágyba bújik, ott a könyv, kezdheti.
Amint elkezdte olvasni, azonnal nagyot esett a lelkesedése. Már a második mondatnál megakadt: "A megkezdett frázis kifogott a tüdő hatásképességén, s a nyakizmok minden tehetségét megpróbálta." Én magyar szakos egyetemi diplomával még csak-csak kibogozom a mondat jelentését - de nem hiszem, hogy minden más 12 évesnek ez könnyedén megy. Kezdjük ott, mi az a frázis? Mi a tüdő hatásképessége? Mit a nyakizmok tehetsége és miért kell azokat megpróbálni? Persze nem adta fel a gyerek, és átrágta magát pár oldalon, de látom, nem lesz ebből egyhamar szerelem. Hacsak nem úgy, ahogyan a Kincskereső kisködmönt kóstolgatjuk mostanság - én felolvasom és bekezdésenként (vagy amikor úgy érzem) elmagyarázom az idegen szavakat. Így szeretik - ha azt kérem, hogy egyedül olvassák, szenvednek. Mert nehéz szöveg, sok ismeretlen szóval.
Persze nem egyedül találtam ki ezt a módszert - az angol suliban is pont így csinálják. 
Már írtam róla, hogy Angliában az általánosban nincs kötelező olvasmány. van egy óriási könyvespolc minden osztályban, ahol a korosztályuknak megfelelő könyvek vannak. Az egész piciknek ez képeskönyvet jelent 1-1 szóval mondattal. A nagyobbaknak egyre bonyolultabbakat, mindenféle bonyolult színkód szerint. Innen minden gyerek önállóan választ. Azt, ami érdekli. Semmi nincs rájuk kényszerítve. Viszont erőteljesen bátorítva vannak, hogy hozzák haza, olvassák hangosan, és minél gyorsabban végezzenek vele és vigyenek másikat.
Aztán ha bizonyos szintet elérnek, lesz belőlük "free reader" ami azt jelenti, hogy onnantól azt olvasnak amit csak akarnak. Akár a sulis könyvtárból, akár a helyiből, akár otthonról. Persze könyv az legyen a táskájukban, mert kell még hangosan is olvasni, de tényleg semmilyen megszorítás nincs. Az én gyerekeim ezt a rendszert nagyon élvezték - itt is sok jó gyerekkönyv van, a lényeg ennyi idős korban pedig a képesség kialakulása, nem a jó ízlésé.
Emellett vannak olyan művek is, amelyeket együtt ismer meg az osztály (mondhatjuk ezeket kötelezőnek is akár) és akkor heteken át ezzel a témakörrel foglalkoznak, de ezek megismerése úgy zajlik, hogy a tanár felolvassa az első pár fejezetet (több napon át) és megbeszélik, eljátsszák,  többféle módon is foglalkoznak vele. Az osztály könyvespolcára kikerül pár példány az adott műből, akinek tetszik, hazaviheti és elolvashatja. Ha nem, akkor sincsen semmi baj.
Persze a középiskolában már kicsit szigorúbbak a követelmények Jönnek a kötelezők. Bíboréknak az első félévben Michael Morpurgo Private Peaceful című könyve volt a téma. Én ugyan eredetileg nem ismertem a szerzőt, de elég híres szerzőről van szó, aki sok háborús könyvet írt, méghozzá olyanokat, amelyek a gyerekeket is be tudják vonni. A mű megismerése hasonlóan zajlik, mint az általánosban: a tanár vagy egy diák felolvassa. Időnként megállnak, megbeszélik, hogy mindenki érti-e, ki, mit miért csinált, mit gondolt, mit érzett, miért fontos. Szóval olvasnak és elemeznek együtt. Mindenkinek saját iskolai példánya van - de nem lehet hazahozni, így mi letöltöttük a Kindle-re is, ami azért praktikus, mert van rajta magyar-angol szótár is, így ha nem ismer egy-egy szót, akkor könnyen utánanézhet. Csináltak róla több fogalmazást, alternatív befejezést, eljátszották, lerajzolták, kis füzetet csináltak a karakterek bemutatásához és számtalan módon igyekeztek megfogni és befogadhatóvá tenni. Ahhoz képest, hogy a történet háborús, nem túl vidám, és nem is happy end a vége, Bíbor eléggé megszerette.
Most új műbe kezdtek, méghozzá a Hamletbe. Ami azért elég nagy falat - mert Shakespeare nyelve elég régies, nehezen érthető még a született angoloknak is. Mi, magyarok ilyen szempontból szerencsésebbek vagyunk, nekünk könnyű Shakespeare-t szeretni, hiszen a fordítás, ami a rendelkezésünkre áll legalább 200 évvel fiatalabb, mint az az óangol, amin az eredeti dráma íródott. Ráadásul időről időre még újabb fordítások is születnek, akár teljesen modern előadásban és nyelvezettel is megnézhetjük egy színházban - míg egy angol számára ugyebár a színházban is az eredeti, régies szavakat kell használni, különben szentségtörés történik.
Viszont mentség nincs: Shakespeare a világ legnagyobb drámaírója, efelől nincs vita, a műveit muszáj ismerni. Nem is bízzák a gyerekekre egyedül ezt a munkát. A tanár olvassa fel a darabot, Bíbor szerint néha szavanként magyarázva a szöveget.
Persze lehet azt mondani, hogy elkényeztetem a gyerekeket, olvassanak magukban, szenvedjenek meg a tudásért - de hát a helyzet az, hogy ők szeretnek olvasni. Csak hát ezek nehéz szövegek - jók, értékesek, ebben semmi vita nincs. De régiesek, tele olyan szavakkal, kifejezésekkel, gondolatokkal, történelmi utalásokkal, amelyeket egyedül nehéz megérteni. És persze tudom én, majd az elemzés részeként, ha odaérnek egyszer, akkor majd elmagyarázza nekik a tanár azokat a dolgokat, ami nélkül nem áll össze a kép. De miért kellene odáig várni? Miért kell azt gondolni, hogy egy gyerek örömmel olvas valamit, amiről fogalma nincsen - hogy aztán majd két hónap múlva, amikor odaérnek, akkor majd összeálljon a fejében?
Szóval marad a felolvasás. Legalábbis ami a kötelezőket illeti. Ahogy a magyar olvasmánylistát nézegetem, sokáig ez lesz az esti mese.

Én mindig szerettem a történelmet - csak nem egészen azt, amit az iskolában tanítottak nekünk. Mert engem az érdekelt, hogyan öltöztek föl a királynők, hogyan mentek WC-re a kalózok, vagy hogyan tudták úgy karban tartani a lovai páncélt, hogy az nem rozsdásodott meg.

Na, hát ilyesmire nem lehetett ötösöket kapni a nyolcvanas években. Bár a tanárok már akkor is elmesélték, hogy mennyire másként nevelték a gyerekeiket a spártaiak, mint az athéniek, ami engem teljesen elvarázsolt, a dolgozatban mégis évszámok voltak, meg csaták, meg csupa olyan unalmas és feledhető adathalmaz, amit soha nem értettem, miért kell beseggelni.
Így aztán kicsit meghasonlottam. Szerettem a történelmet, de amit az iskolában tanítottak és főleg számon kértek, az meg minimális mértékben sem tudott felvillanyozni. Hogy ki kivel harcolt, milyen csataállásba fejlődtek fel és hogyan támadtak egymásra. Meg egyáltalán, jött a sok-sok név egymás után, és összefolytak a Mediciek, a Borgiák, a királyok, a hercegek, a bullák, az ellenségek.
Szerencsére ha az ember egyszer kilép az iskolás keretek közül és mondjuk elkezd történelemről szóló regényeket, filmeket nézni, könyveket olvasni, akkor hamar rájön, hogy a történelem valójában izgalmas és igenis fontos tudomány. Minden egyes tárgy, épület, utca, vagy akár városnév is ezer történetet tud elmesélni annak, aki el tudja olvasni.
Onnan jutott ez most eszembe, hogy az egyik mostani nagy kedvencem mostanság a tévében a "Tudor Monastery Farm" című sorozat, ahol három történész "visszamegy az időben" egy teljes éven át és úgy élnek, ahogy a Tudok kori parasztok élnek. Úgy öltöznek, úgy főznek, művelik a földet, világítanak, ünnepelnek, ébrednek, fekszenek. Mindent korhű módon, egy teljes éven át. Számomra ez sokkal izgalmasabb, mint a Való világ. Igaz, itt nincsenek nagy botrányok - de a lányaim áhitattal eltelve ülnek mellettem és figyelik, hogyan csináltak régen madártollból ecsetet (nem pennát, igazi ecsetet!), vagy főztek sört, mosták ki a ruhákat, fertőtlenítették a fatányérokat vagy milyen praktikával érték el a nők, hogy ugyan nem mostak hajat csak évente egyszer, mégse volt rasztás vagy büdös a fejük.A főszereplő nő egy igazán valószínűtlen filmsztár, Ruth Goodman (a képen), aki egy idősödő egyetemi professzor. Nem túl csinos nő - de amikor beszél, magyaráz, egyszerűen felragyog és látszik rajta, hogy imádja a történelmet. Mindenért lelkesedik, mindennek örül, sokat nevet és természetesen szoktárzóan okos.
A szereplők amúgy nem beszélnek Tudor korabeli módon, nem játsszák el, hogy ők most parasztok. Itten kérem három egyetemi professzor beszélget, akik elmondják, hogy milyen nehéz nekik hozzászokniuk, hogy nem ihatnak vizet, mert az nem volt elég tiszta a korban és ha el akarta kerülni az ember a fertőzéseket, akkor sört kellett inni, hogy az ökrök mennyivel kelletlenebben húzzák az ekét, mint a lovak, vagy hogy tartós ugyan a disznótrágyából tapasztott fal, de azért rémesen büdös dolgozni vele.
Persze nem csak ők hárman szerepelnek a filmsorozatban - egy egész kis Tudor kori falu volt körülöttük, rengeteg segítőjük van, ősi mesterségek szakemberei, más egyetemi professzorok és persze gyerekek is - és ahogy én látom, mindenki imádott ott lenni.
Egy cikkből, amit róluk olvastam derült ki számomra, hogy a csapatnak nem ez az első ilyen projectje. Csináltak már előtte viktoriánus farmot is, Edward korit is, és első világháborúsat is. De mind a Tudor korit élvezték a legjobban, azt mondják, talán azért, mert folyamatosan pityókásak voltak. Nem véletlen volt ez vidám korszak.
Igazából nagyon vártam már, hogy a gyerekeim elkezdjenek történelmet tanulni, mert hát olyan izgalmas terület ez. De aztán a kezembe vettem az ötödikes magyar történelemkönyvet és azt éreztem, hogy ez egy olyan rémséges és felfoghatatlan adathalmaz, amiben szó sincsen a lényegről, olyanokat kell visszaböfögni, hányféle ősemberfajta volt, melyik mikor élt, mi a latin nevük - de semmi izgalmas dolog, ami egy gyerek fantáziáját megfoghatná. Így aztán hagytuk is - egyszerűen én nem bírtam magam rávenni, hogy elolvassam és feldolgozzam. Akkor hogyan kérhetem ezt tőlük?
De ennek kapcsán döbbentem rá arra is, hogy a Youtube micsoda kincsesbánya. Nincs olyan történelmi téma, amiről a BBC ne csinált volna már dokumentumfilmet - nem is egyet, inkább 4-5-t. Legyen szó ősemberekről, vagy egyiptomiakról, vagy Dzsingisz Kánról, ott van fenn egy tudományos alapossággal megcsinált film, tök ingyen, egy kattintásnyira.
Magyarországon ötödikben kezdik a gyerekek a történelemtanulást - itt már elsős kortól elkezdik kóstolgatni. És természetesen nagyon másként, mint azt mi megszoktuk. Nincs semmi linearitás - tehát nem az őskorral kezdik és haladnak a modern ember felé. Hol ebbe, hol abba a témakörbe csapnak bele. Évszámok se nagyon szerepelnek - viszont mindent eljátszanak, lerajzolnak és az én tízévesem jobban tudja, hogyan csináltak múmiát az ókori Egyiptomban, mint én, aki pedig még vizsgáztam is Egyiptológiából az egyetemen. De tudják azt is, hogy mit ettek a vikingek a hajón, vagy Viktória királynő korában hogyan öltöztek a nők. Pont azokat a kis részleteket tanulják, amiket én annak idején izgalmasnak találtam.
Naná, hogy imádják a történelmet - ha szabadon garázdálkodhatnak a youtube-on, szinte mindig a Horrible Histories egyik adását választják, amiből minden "fontosat" megtanulnak, amit csak tudni kell. Mondjuk, hogyan törölték ki a fenekük a rómaiak, vagy miképp is gyógyították a pestist a középkorban. Nem mondom, hogy ezek a legfontosabb tények - de valljuk be, ezzel azért le lehet kötni a gyerekek fantáziáját, és persze örömmel forgatják a történelmi témájú ifjúsági regényeket is, a különböző királynők és szolgalányok kalandos életéről.
Persze nem mondom, hogy nem lepődöm meg néha, ha az én középiskolás lányom feladatain, (na jó, otthon csak hatodikos lenne) amikor a Hastingsi csatát tanulva azt a feladatot kapja, hogy rajzolja le a csata menetét képregényes formában. Vagy amikor azzal jött most haza, hogy egy középkori "scrapbookot" kell csinálnia, ami egy általa választott középkori alak életéről szól. De ennek nem kell híres embernek lennie - akárki lehet. Azt hittem amúgy, hogy valami királylányt vagy nemesasszonyt fog választani - de végül sok-sok gondolkodás után kukta akart lenni. Mert akkor írhat arról, milyen a szegények élete (amilyen a családja volt), milyen a gazdagoké (ahol dolgozik), arról, mit ettek, hogyan főztek, milyen volt egy szolga élete, hánykor kelt, milyen munkája volt, milyen fűszereket ismertek.
Lehet, hogy ez "dedós" feladatnak tűnik ahhoz képest, hogy egy magyar gyereknek mekkora mennyiségű adathalmazt kell benyalnia - de valójában komoly munkát igényel. Kezdve azzal, hogy is hívták a kitalált személyt - hiszen rendes középkori nevet kell választani, hogyan  néz ki egy középkori parasztház, ahol a családja élet, milyen növényeket termeltek akkoriban, hogyan, milyen ruhájuk volt és még millió pirinyó adatocska kerül a könyvbe. Ő meg már napok óta rajzol, ír - igazi regényt talál ki a karakter köré, akinek van egy szelíd varjúja és nagyon aggódik a beteges csecsemő húga miatt, aki a tervek szerint meg fog halni a könyv végén, hiszen tudja, hogy nagy volt akkoriban a csecsemőhalandóság, és így lerajzolhat egy igazi középkori temetést is.
És közben kutatunk a könyvtárban, a neten, nézzük a youtube videókat a középkori életről, és persze voltunk egy közeli középkori várban is, hogy érezzük a korszellemet.
Nem tudom, hogy aztán ebből hosszú távon mennyi fog megmaradni a kis fejében - de azt remélem, hogy ha az adatok ki is hullanak a fejéből, az a tény, hogy a középkor nem sötét és unalmas, és hogy kutatni, történelmet tanulni jó dolog, az remélem meg fog benne maradni. Mert hát a történelem tényleg izgalmas dolog - miért is kellene szenvedve és kínlódva tanulni, ugye?