Három gyerekkel irány Anglia!

Az elmúlt napokban rá kellett jönnöm, hogy két év Anglia kiölte belőlem azt a könyöklős agressziót, amire kishazánkban szükség van. Csak lesem, hogyan tülekednek, tolakodnak az emberek és képtelen vagyok felvenni a régi ritmust. Sőt, mi több, nem is akarom.

Először a strandon jöttem rá, hogy valami nem stimmel, ahol két pénztár volt nyitva és egy kisebb család állt előtte. Én meg szépen beálltam mögéjük, míg a férjem röhögve nem közölte velem, hogy ad egy, ezek nem állnak sorba, ad kettő, ha állnának is, kettő darab pénztár van, hogyhogy ezt én nem vettem észre? És tényleg, gondolkodtam el, hogy lehet ez? Két éve az biztos, hogy nem állok meg nyugodtan várakozva a strand kapujában három gyerekkel, csak azért, mert mások is ott állnak, hanem körbenézek, van-e rá lehetőség, hogy gyorsabban bejussunk.
De így jártam a villamoson is - mire mindenkit előre engedtem, nekem már nemhogy ülőhely, álló se nagyon maradt. És csak lestem, hogy miért áll meg mindenki az ajtóban, ráadásul olyan erővel lefúrva a lábát, hogy képtelenség elférni mellette és ha mégis megpróbálok besiklani, akkor kirakja a könyökét, hogy kifejezetten fájjon, ha fel akarok szállni.
De a legnagyobb döbbenet az volt, amikor ma a kisboltban találkoztam A TOLAKODÓS NYANYÁVAL, igen, így csupa nagybetűvel, mert olyan archetípushoz tartozik, amit lehetetlen lekicsinyelni és amivel szerintem már mindenki találkozott. Állok a kisboltban, a kezemben egy tej, két kakaós csiga. Nem valami nagybevásárlás. Mellettem Kisbende tartja, rágcsálja büszkén a metélt tésztát, amit rábíztam, adja majd oda ő a pénztáros néninek. A két nagy be se jött, ők kinn leültek a lépcsőre, vigyáznak a babakocsira. Mögöttem egy apuka, egy Bende korú kislánnyal, előtte két másik ember. Nem egy nagy sor, nem egy nagy tömeg. Nem is értettem először, hogy a hatvan körüli néni miért nem a sor végére megy, miért mellénk áll. Csak olyan fura volt, hogy jön egyre közelebb és inkább kicsit elénk, mint mögénk. Az ő kezében is csak 2-3 cucc, de kerüli a szemkontaktust, a száját pengevékonyra szorítja, és agresszíven előredöfi az állát. Látom rajta, alig várja, hogy valaki beszóljon neki, miért tolakszik. Merthogy azt próbált az istenadta. Ne állt be a négy főből áll sorba, amely gyorsan pörgött, neki elém kellett vágnia. Az első reflexem persze a védekezés volt, egy testcsellel úgy irányítottam Kisbendét, hogy elállja a néni útját, aki nem esett kétségbe, rögtön bevágott mögénk, így is nyert egy teljes helyet, neki nyilván megérte. A pasit meg mögöttem nem nagyon érdekelte. Most tényleg, ezért kezdjen el balhézni?
Én se kezdtem.
Csak olyan mélységesen megdöbbentem, hogy is van az, hogy két évig Angliában senki nem állt elém, és ha egyszerre értem oda valakivel a pénztárhoz, az inkább hátrébb húzódott, mint elémvágott. Na jó, persze a britek nagyon tudnak sorban állni. Meg udvariaskodni, ami lehet csak álca, de kit érdekel. Mert elmondnám, annak, aki nem tapasztalta még: állati jó érzés, amikor az ember nem úgy indul az utcára, mintha harcba készülne, nem kell agresszíven megküzdenie minden egyes kis négyzetméterért a buszon, és lerúgnia a többieket ahhoz, hogy haladhasson két métert. Sőt, az autósok se kiabálnak egymásnak. Igazán ez az egész már akkor is zavart, amikor Magyarországon éltem, de most, hogy megtapasztaltam, egy társadalom másként is működhet, kifejezetten rosszul érzem magam tőle és nem, nem vagyok hajlandó visszaszokni arra, hogy leugatom az embertársaimat azért, hogy ne nézzenek baleknak. És kérem, ne próbáljon senki meggyőzni arról, hogy ez így normális, mert a magyarok feszültek a gazdasági helyzet miatt. Ha a szegénység felmentés lenne a bunkóságra, akkor India lenne a világ legdurvább helye, és én hiszek benne, hogy a brit nénike a metróban nem azért mosolyog rám, mert gondolatban a pénzét számolja, és a spanyol nyaralását tervezgeti.
Igazából semmi extra rossz élmény nem ért, ráadásul itt lenn a Balcsinál azért a béke szigetén vagyunk. Vidéken azért még mindig udvariasabbak és kedvesebbek az emberek, mint Pesten. Nyilván ezért is döbbenek meg minden alkalommal amikor azt látom, hogy durván, csúnyán beszélnek-bánnak egymással az emberek.
De ha megpróbálom szóba hozni, a válasz általában az, hogy én nem tudom milyen a magyar helyzet, hiszen nem élek itt, itt ez a normális. Könyörgöm, két év nem a világ és bár tudom, hogy az elmúlt két évben sok minden változott, és elismerem, fogalmam sincsen, hogy ki kivel dug a Való Világban, de azt, hogy a politikai-gazdasági helyzet milyen azért nagyon is tudom, mert olvasok híreket, vannak barátaim és minden nap beszélek az anyukámmal. Megjegyzem, ő kifejezetten gyűjti számomra az érdekes és meghökkentő híreket és szinte sportot csinál belőle, hogy olyat tudjon nekem mondani, amit még nem hallottam. Ráadásul a megelőző 37 évet itt húztam le én is, szóval nagyon is tudom még merre hány méter.
És ha valakit érdekel, akkor elmesélném, Magyarország egyáltalán nem változott sokat az elmúlt két évben. Bár tette volna. Én változtam. Ma már elviselhetetlennek érzem például, hogy az ismerőseim jelentős része döbbenetesen rasszista. Persze csak olyan "szalonképesnek" vélt módon, amit azt jelenti, hogy például ha szóba kerül az iskola, akkor a többség úgy véli, meg kellene engedni a gyerekek verését, mert "Kolompár Józsika" higgyem el nem fog másból érteni. Mi van, kérdem én döbbenten, miért kéne egyáltalán gyerekeket verni? Nem inkább pénzt, figyelmet és plusz energiát kellene az oktatásba ölni az államnak? Miért van az, hogy másutt verés nélkül is működik a rendszer? Miért gondolják sokan, hogy ez segítene? És igenis rosszul esik, ha a kórházban a portás néni kioktat arról, hogy a liftet nem kezelhetem. Hogy nem tudok beülni egy kertes étterembe a gyerekekkel, mert mindenki az orrom alá fújja a füstöt, merthogy itthon még szabad cigizni az éttermekben. És igen, nehéz azt is megszokni, hogy a diétás boltban egy vagyont hagyok ott olyan kajákért, amiket Angliában ingyen is megkaptunk, mert rohadtul nem tartom igazságosnak, hogy egy gyerek élete, szellemi épsége azon múljon, van-e pénze a szüleinek a fehérjeszegény tésztára. Vagy hogy nagyon, de nagyon kell figyelni, amikor számolnak a zöldségesnél, mert tuti, hogy át akarnak verni, különösen, ha látják, hogy a három gyerek elvonja a figyelmemet.
Szóval ezek a dolgok nem jók. És amikor ezeket összegzem, akkor nem jó magyarnak lenni.

Nem mondom, hogy Budapest a legszebb arcával kedveskedik nekünk. Hideg van, szél, folyamatosan esőre álló idő. Tiszta Anglia, mondtam volna pár éve, de az elmúlt két év tapasztalatai alapján azt mondom, csúnya tévedés lenne ezt hinni. Britannia hatalmas ország, és ahol például mi lakunk, nem is esik sokat. Szerencsére Magyarország se kicsi - és azért, mert az egyik helyen éppen vacak az idő, másutt még nagyon is jó lehet nekünk.

El kell ismernem, hogy a levegő érezhetően rosszabb Budapesten, mint Coventryben. Hiába no, Magyarország egy nagy gödörben van, ahol megül a büdösség. Poros, szmogos is, és ne szépítsük, ez bizony egy egy csúcsra járatott, zsúfolt főváros. Meg is szenvedtük annak idején a pesti klímát, sok-sok téli betegség, taknyolás, krákogás kísért minket minden télen. Hogy mennyire hozzászoktunk, csak akkor tűnt fel, amikor Angliában mindez elmúlt, mintha soha nem is lett volna. És hogy az egész helyfüggő, azt onnan tudom biztosan, hogy visszatért rögtön, amint földet ért a repülőnk. Hirtelen az egész család tüsszögni kezdett, és nem csak az én bőröm száradt ki, de a család többi tagjáé is (igaz ők szakszerű kezelés nélkül gyorsabban meggyógyultak.) A férjemnek még a szeme is begyulladt, azóta is folyamatosan cseppenteni kell bele, pedig neki soha nem volt ilyen gondja.
Pár nap alatt világossá vált számunkra, hiába vannak a rokonok és barátok Budapesten, menekülnünk kell a fővárosból, így lecuccoltunk a Balcsihoz. Láss csodát, amint kiértünk a szürke pesti ég alól, hirtelen mindenki jobban lett.


Kivéve engem, akinek az allergiája közben néthává változott. Halleluja. Lázas ugyan nem vagyok, de olyan szinten el van dugulva az orrom, hogy még aludni sem tudok rendesen. Óránként arra ébredek, hogy nem kapok levegőt, márpedig ez nyilván nem javít a kedvemen. Mászkálás helyett csak ágyban fekvésre és forró teára vágytam, de három gyerekekkel ez csak halálos betegség esetén adatik meg, így összeszedtem magam.
Kicsit félve indultunk amúgy a házhoz, hiszen fél éve nem jártunk ott. Fel voltunk hát készülve minden rosszra - szétfagyott vízvezetékekre, irdatlan porra, dohos ágyneműkre, pókok hadára és arra is, hogy esetleg már aznap este visszamenekülünk a kényelmes pesti kecóba. Ám amikor kinyitottuk az ajtót, szinte elámultunk attól a rendtől és tisztaságtól, ami ott fogadott. Mintha csak előző héten jártunk volna ott. Minimális por (Pesten egy nap alatt rakódik le ennyi a polcokon) öblítőszagú törcsik a szekrényben, friss, puha ágynemű és tényleg csak annyi pók, ami egy kertes házban magától értetődő. (Semmi brutális szőrös lábú angol szörnyeteg, csak a jó magyar kaszáspókok.)
A lányok persze azonnal rávetették magukat a fél éve nem látott játékaikra, a férjem a fűnyírógépre (a fű azért nőtt, nem is kicsit) Kisbende a kerti rohangálásra én meg elkezdtem összevadászni, amiket magammal akarok vinni. Pár könyv, verseskötet, fotók, népdalos gyerekcédék. Csupa olyan dolog, ami nélkül lehet ugyan élni, de nem érdemes. Persze ez nem olyan könnyű munka, mint gondoltam. Hiszen amikor minden itthon maradt holminkat levittük, csak körülbelüli rendszert alakítottunk ki. Dobozok itt is, ott is, és bár lett némi rendszer a pakolásban, azért ez nem lett kőbe vésve. Persze szerencsém volt - a keresett holmik jelentős részét megtaláltam. És még mennyi mindent, amit nem is kerestem!
Olyan furcsa, idegen és mégis otthonos érzés nézni azt a nagy rakás holmit, amit ott hagytunk abban a házban. A tárgyak nagy részét teljesen elfelejtettem már, ebből is látszik, hogy mennyire nem fontosak. És közben meg mégis, mert olyan jó ráismerni egy rég látott vázára, amit még nászajándékba kaptunk, vagy egy szép formájú lámpára, amit a szülinapomra kaptam, vagy akár egy olyan füzetre, amit még gimis korom óta őrzök. És amikor kinyitottam az emlékezős dobozom, akkor már teljesen elvesztem, és órákon át olvasgattam régi leveleket, naplókat.


Közben persze a lányok hasonló időutazást éltek át - játékokat találtak, amiket már rég elfelejtettek. Pónikat, régi Barbie babákat, rengeteg Legot és Playmobilt, amikkel most olyan pont ugyanolyan jókat tudtak játszani, mint amikor még a galérián voltak folyamatosan elérhető közelségben. És elbűvölte őket a kert és képtelen voltam rávenni őket, hogy ne zokniban, hanem cipőben szaladgáljanak odakinn, pedig most nem volt olyan meleg és napsütéses idő, mint nyáron. És imádták a viharos Balatont, a mólót, a strandot, az egyetlen nyitva lévő fagylaltozót, a szomszéd nénit, aki áthozta a diót, amit a még ősszel szedett össze a kertünkben és persze friss salátát is, ami ott harsogott az ő csodásan gondozott kertjében.
És örömmel ismertek rá mindenre, ahogyan én is. És csak mondták, és mondták, hogy milyen jó, hogy itt semmi nem változott, és hogy milyen jó lenne itt élni, itt maradni és visszahozni az időt, amit magunk mögött hagytunk, amikor kiköltöztünk.
És mind ezt éreztük. Hogy a Balcsinál csodás az élet. Csakis szép élmények és emlékek kötnek oda, nagy pihenések, nevetések, lassú szétfolyós forró nyári napok sorozata, amikor megáll az idő és örökkévalónak tűnik a boldogság.
De persze ez mindig csak illúzió - hiszen az időt soha nem lehet visszaforgatni. Megy az előre, mint a tank, és felesleges visszanézni, soha nem tér vissza. Hiszen ha visszajönnénk is, dehogy költöznénk a Balatonhoz, ahol senkink nem lakik, és ahol szezonon kívül megáll az élet.
Ilyenkor mindig elfog a szokásos kétely, vajon mi a legjobb a gyerekeknek, de most rövidre zártam és megkérdeztem őket, hol szeretnének élni. Borsi válasza volt a legjobb, ugyanis ő azt mondta, alapvetően mindenütt jól érzi magát, de legszívesebben Bendzsentóban szeretne élni. Ez egy képzeletbeli ország, ahol ő már sokszor járt álmában. És ahogy megtudtam ebben a helyben az a legjobb, hogy itt nincs suli és a gyerekek egész nap játszanak.

Elnézem őket - a Balaton nekik valóban a megtestesült Bendzsento. Játszanak, rohangálnak, ugrálnak egész nap, de nyilván az életük nem lehet örökké ilyen. De nem csodálom, hogy azt kívánják, bár örökké tartana a vakáció, hiszen ott van előttük a példa, milyen az, ha valakinek nem kell suliba járnia és tényleg csak a játék a fő foglalkozása. Kisbende tagadhatatlanul Bendzsentoban él, méghozzá nagyon boldogan. Tudom, hogy csak két éves - nem emlékszik Budapestre, a Balatonra, de Gyálra sem, ahol a férjem rokonai laknak. Mégis, minden egyes helyet és embert régi ismerősként üdvözöl. Mindenütt kacag, boldogan szaladgál, kukucsol akivel csak lehet és sehol nem fél semmitől. Konkrétan nulla perc alatt oldódik fel. Számára a jövés-menés az alapállapot, amit szemérmetlenül élvez. Naná, hiszen két év alatt megtanulta - minden változik, csak Bendzsento állandó. Ahol mi vagyunk.