Csicsókázzunk: leves, kenyér, nyögvenyelő

Az utóbbi hetek számomra nagyon kemények voltak, nem is blogoltam, de mostanra nyugi van, hát lássuk, mivel maradtam el. A napfényes március eleje számomra csicsókaszezon volt. Egy tő alatt egy vödörnyi egészség... finomság... nagyon szeretem, és kezdek hozzászokni, ha érted, mire gondolok.

Az utolsó bejegyzés egy római kömény saláta volt. De nemcsak saláta készült belőle, hanem krémleves is. A recept azt írta, hogy kell bele krumpli, nosza, helyettesítsük csicsókával.

Így készült:

Három darab (pontosan 52 deka volt) édeskömény gumót vékonyan felszeleteltem. Egy fél póréhagymát szintén, olíva olajon megdinszteltem, majd rádobtam a finocchiót (édesköményt). Megdinszteltem, majd három nagyobb (10 dekányi) csicsókát felkockázva adtam hozzá, majd felöntöttem vízzel (amiben egy tyúkhúsleves kockát feloldottam, nehogy bio legyen a kaja). Amikor minden megfőtt, mixerrel pépesítettem, majd 1,5 deci tejföllel sűrítettem. A tálaláskor megpötyögtettem házi tabaszkóval, és egy kanál tejfölt is tettem rá.

Ez a második levesem volt, az első nem igazán sikerült, mert ott az édeskömény és a csicsóka aránya 1:1 volt (fél-fél kiló), és így az édeskömény íze elveszett, a csicsóka elnyomta. A házi tabaszkót úgy készítettem, hogy a házi csilipaprika krém üvegét kimostam kevés vízzel, ezt locsoltam rá...

Készítettem a krumplis kenyér analógiájára csicsókás kenyeret is. 40 deka BL 80-as (Nagymama lisztje) és 40 deka BL-55-höz (finomliszt) majdnem egy egész kocka élesztőt használtam, langyos vizet, sót, cukrot az élesztőhöz egy kanálnyit, valamint 30 deka megfőzött és összetört csicsókát. közepesen keményre gyúrtam, kétszer kelesztettem, majd tepsiben kisütöttem. A képen a barna foltok a héjában nagyobb csicsókadarabok.

És maradjon utoljára a sztrapacska csicsókából:

Lereszeltem jó fél kilót, kapott két tojást, és annyi lisztet, amennyit felvett.(nagyjából negyven dekát). Sűrűbbre hagytam, mint a palacsintatésztát, majd fövésben levő vízbe szaggattam nagykanállal, mert ez a kaja csak úgy ízletes, ha igazi "nyögvenyelő". Házi túró, tejfel és csilipaprikapor a tetejére, így tálaltam.

Trieszti finocchio saláta és egy kis sztorizás

Nem tudom, ez a bejegyzés hova illik? A főzős vagy a mesélős blogomba? (-e?)...
Legyen mindkettőbe.
Az a helyzet, hogy a Lidliben vásároltunk, és normális áron árultak édesköményt. Azonnal lecsaptam rá. Most már tudom, hogyan hívják ezt a mediterrán konyhában népszerű zöldséget, de sokáig csak így ismertem: finocchio. És mindez a legkedvesebb olasz városomhoz, Trieszthez kapcsolódik.
Valamikor réges rég volt egyszer egy hajó, amit úgy hívtak, hogy M/S Herend.  Gyönyörűséges, kecses hajó volt, méltán lehetett büszke rá az Angyalföldi Hajógyár! Ezen a hajón szolgáltam együtt az egyik kedves kollégámmal, megmondom én a nevét is, nem hinném, hogy megorrol rám (személyiségi jogaiból kifolyólag): Szabó Peti volt a sior, én meg a matróz. Sokat jártunk ki együtt, és egyszercsak rákaptunk arra, hogy kint vacsorázzunk. Találtunk egy kis éttermet, családi vállalkozás volt, afféle otthonos, amit tűzzel vassal irt az EU, helyettük fémcsillogó pultok, mindenféle higiéniás előírásoknak megfelelő unalmas helyeket engedélyeznek. No de akkor még voltak jó helyek! Ez is olyan volt:
Az asztalokon kockás terítő, egy kenyérkosár kis bucikkal, sótartó, bors meg olíva olaj és a borecet a szokásos tartóban. A tulaj felesége vagy a nagyfia jött felvenni a rendelést. Mi mindig ugyanazt kértük:
- Calamaretti fritti, insalada, un quarto vino rosso. Harmadik alkalommal már csak rákerdeztek, hogy ugye...? Hát persze,, hogy ugye!
Nos a saláta mindig az idénynek megfelelő volt. Mivel ezen a hajón télen hajóztam, mindig finocchio és paradicsom volt a tányéron. Megsóztuk, meglocsoltuk olíva olajjal, kevéskle borecet és bors. Ennyi volt az ízesítése. Mennyei volt! Csuda jókat ettünk Petivel!
Szeretnéd tudni, melyik volt ez a ristorante?
Nos, a főutcán az állomástól jössz, akkor a Giovanni oldalán az első kis utcába befordulsz, abba, amelyikbe a funicolare is megy (kék kötélvasút, amivel felmehetsz Villa Opicinába)... persze már nincs meg az étterem.Apropó Giovanni, illetve nekem Dzsónavi. Erről meg eszembe jut az öreg bócman esete.
Hazautazott, engem kért meg, hoyg kísárjem ki az állomásra:
- Pista patkány, maga velem jön, mert löket idevalósiul! - adta ki az ordert. Az hogy patkánynak hívott semmit nem jelentett, mert mindenkit, még a barbát is úgy hívta, legfeljebb őt csak a háta mögött.
Kimentünk. A kikötőből a vámhivatal nem volt messze, gyalog kellett menni, onnan az állomás meg csak egy köpés... Csak annyit kellett tenni, hogy aki nem akarta, hogy a kurkászok a böröndjébe, táskájába kukkantsanak, az adott egy üveg whiskyt és egy karton Marlborót a vámosnak. Akkor pár kedves szó, oszt mehettünk haza.
Az öreg sztromó smucig volt. Adott nekem két doboz MS-t és egy üveg Vecchia Romagnát. A vámos ezt nem nagyon értékelte. Kinyittatatta a DETERT bőröndöt. (Így hívta a tengerész a ponyvával beborítított Marlborós kartont, ami sokunknak funkcionált akkoriban bőröndként.)
Hűha! Az öreg elkezdett vörösödni, izzadni, amíg nyitotta a csomagot. Abból pedig szépen előkerültek a doboz festékek, ecsetek, csavarok, kalapács, dobókötél, mifene, ami éppen volt a hajó fedélzeti raktárában, és vihető volt. És alatta a Beirutban vásárolt kremplin (jersey) méterszám. A vámos kivette, rámutatott:
- Nem viheti ki, vámárú...
Az öreg kétségbeesetten nézett rám:
- Pista patkány, mondja meg nekik, hogy itt vettem, nem külföldi... - és hogy a vámos is értse, hozzáttette: - a Dzónavinál, érted, a Dzsónavinál vettem...
Mára persze a Giovanni-Dzsónavi helyén is más üzlet van.
Hát ennyit a finocchio kapcsán.
A receptet fentebb el is mondtam, csak én pórét, erős paprikát és lila hagymát is vágtam hozzá, és sülthúshoz ettem az idénysalátát édesköményből. -->

Édeskömény krémleves

Olaszországban nagyon megszerettem az édesköményt. Igaz, nem levesnek.
Volt nekünk 1974-75-ben egy kedvenc kiskocsmánk Triesztben. Természetesen családi vállalkozás volt, fémlábas asztalok, csővázas székek, kockás terítő, a papa a szakács, a mama és a lány a pincérek, a fiú a szaladj ide, fuss oda. A vendégek a környékbeli melósok voltak.
Péter barátommal rendszeresen kijártunk, és calamaretti frittit ettünk, mezzo rossót ittunk hozzá (fél liter vörösbor), és a saláta mindig az idénynek megfelelő volt. Télen legtöbbször édesköményből készült. Csuda finom vacsorák voltak!
Sajnos évek múltán egy fonalbolt csúfoskodott a helyén. És mára az ilyen kellemes helyeket elsodorta az EU-tsunami... helyette vannak az egészségügyi előírásoknak mindenben megfelelő globalizált, minden nemzeti sajátosságot nélkülöző, borzadály modern éttermek... ahova én be nem teszem a lábam.
Nos, a napokban vettem két szép gumót, és receptet kerestem a neten. Találtam is, de krémlevesét. Mivel éppen nem volt olyasmi, amihez az édeskömény gumókat salátának használhattam volna, ezért elkészítettem a levest. Csuda egyszerű, és családszerte sikere volt!
A két gumót közepes kockákra vágtam. Egy diónyi friss gyömbért reszeltem hozzá, majd olívaolajon üvegesre pároltam. Felöntöttem vízzel, puhára főztem (egy gumóhoz egy liter vizet számoltam). Elturmixoltam, visszatettem a tűzre, hozzáadtam két deci tejszínt, felforraltam. A gumókról levágott zöldet apróra vágtam, és a leves tetejére szórtam.
Nagyon finom, és úgy gondolom, egészséges is, hiszen az édesköményről azt írják, hogy gyomorbántalmakra kiváló.