Újra itthon

Hát igen...
Hazajöttem, és lassan már egy hónapja. Pontosabban: április 19-én, és kérem, semmit nem írtam a blogba. Hogy mindenkit megvígasztaljak: máshova se. Az a nagy helyzet, hogy vettünk egy kis parasztházat vidéken, elég messze Pesttől ahhoz, hogy ne rohangáljak fel minden nap. És ott nincs internet, csak csend, nyugalom, és sok-sok tennivaló.
Értelmes tennivaló a ház körül.
Reggel kimegyek és a madarak csicsregnek, nem a teherautók...
A kisebbik fiam mondta: apa, a csend és csend között minőségi különbség van. Pesten a csendet a beszéd hiánya jelenti...

Persze ott is főzök. Bográcsban csülökpörköltet, bográcsgulyást, paprikáskrumplit. És parázsba dobok jól megmosott és alufóliába tekert krumplit...

Na, de először, a hajóról.

A Johanna C-n voltam, másodszor, a Naplóm persze már kint van a honlapomon. A behajózáskor egy bolgár fiatalember volt a szakácsunk: Dimitar. Néhány sztori vele kapcsolatban:

November 28. szerda, úton.

Eseménytelen nap, hacsak annyi nem történt, hogy kiütött a koranyár, vagy a késő ősz. A hőmérséklet napon 26-28 fok, árnyékban 22, kellemes szellő lengi körül a hidat.

Hiába voltak nagy reményeim, ami a kaját illeti. Hiába van friss áru, a kaja maradt, amilyen volt. Na, mindegy. Ezen a hajón nem a gasztronómiai élvezeteknek élek majd, és nem is lesznek ilyen elvárásaim. Ugyanis végignéztem a szakácsunk tengerészkönyvét, és e szerint hol matróz, hol matróz, és ritkán szakács. Szerintem néha jól kirúgják a deckre a főztje miatt, és ott is marad.

Tegnap a pörkölthöz főtt zöldség és cérnametélt volt, ma a sült májhoz fekete kása a köret és fonnyadt saláta. A máj megfelelően szilárd, nem holmi puha izé! Azért ehető a kaja, hát eszem. Még a leveseit, is, pedig azok elég lazák. Meg hígak. Hol van a főztje Jankóétól? Mint Makó Jeruzsálemtől! Ma eszem a levest. Az első tippem: krumplileves (csak híg). Második: raguleves, bár elég híg. A harmadik viszont telitalálat volt: halleves, de annak is híg volt.

November 29. csütörtök, úton.

Kezd megint elromlani az idő. Akkor is kellemetlen, ha számítunk rá valahol a lelkünk mélyén.

Az embert mindig érik meglepetések. Ma olyannal találkoztam, ami soha, ismétlem, soha nem történt meg a hajózásom alatt. (Hozzáteszem, olyasmi, amit úton, útfélen elkövetünk otthon, de akkor is! Itt, hajón, soha!)

Remélem, már elég kíváncsi vagy.

Akkor megmondom: ma is halleves volt. Rögtön meg tudtam ismerni, mert ugyanolyan híg volt, mint tegnap, ugyanaz a szín, meg íz, meg minden.

November 30. péntek, úton.

Csak annyit mondok: halleves... és rántott hús csigatésztával (amit nem ettem meg). Pedig most már van friss kaja. Mondtam is a főnöknek váltáskor, hogy három napja halleves van, ez most már standard kaja lesz? Csak ingatta a fejét. Megjegyzem, én az ebédkor tettem ugyanezt.

Fél egy felé üvöltözik a lépcsőházban:
- István, István!
Kimegyek, kérdem:
- Valami baj van?

- Nincs. Csak annyi, hogy ma csirkemell leves volt, tegnap meg sertésragu. Halleves tegnapelőtt volt.

Hát én úgy elkezdtem röhögni, hogy majd legurultam a lépcsőn. Legközelebb majd megkérdezem, hogy minek egyem (illetve igyam) a levest. Mert ugye ez a mai is olyan sűrű volt, hogy inkább megittam, és a végén a két krumplit, az egy sárgarépát és a kevés halat - oppardon: csirkemellet - két kanállal befaltam.

Ne tessék ám azt hinni, hogy most én mérgelődöm. Ez most jó vicc, mert még ezt a keveset is alig bírom megenni. Elég, amit elém tesz, ma például a rántott hússal csak a salátát ettem meg, a csigatésztát otthagytam, nem azért mert nem ízlett, egyszerűen nem kellett, nem kívántam, így is jóllaktam. Pedig, ha otthon látnák, mekkora az egy szelet hús! Jó ha van 5-7 dekagramm.

És mit ad a jó Isten? Estére halat. De ez tuti, mert grillen volt sütve, igaz csak egy fél jutott, de ahhoz kaptunk kevéske krumplipürét és vegyes salátát. Mi lenne velem, ha nem agykontrolloznék?

December 3. hétfő, Belfast

Ebédre gombaleves, igaz, hogy híg, afféle szegény ember levese: vizünk van bőven, hát levesünk is van. Utána viszont halat adott a szakács, hát az olyan finom volt, hogy mind a tíz ujjamat megnyaltam utána! Vastagra szelt burgonyát lerakott a kivajazott tepsibe, arra halszeleteket tett, az egészet beborította sajttal, erre pár savanyú uborka szeletet helyezett. Megszórta kaporral (ezt álmodtam, mert nincs kapor, de azt mondta, ha lenne, akkor tenne rá!), sózta, borsozta, és megsütte. Fejes salátához kevert kevés uborkát, és azt is mellé tette.

Tatárbeafsteak

Ne keress receptet.
Most elmondok egy sztorit a hajós élményeim közül, ami igaz tengerész történet.
Ha azt mondod, hogy már hallottad, mint viccet, akkor ez előfordulhat, de tény: 1973-74-ben a Hévíz tengerjárón voltam, és ott történt meg az eset:

A kuksi (szakács) tatárbeafsteaket készített. Ez ugye nem kimondottan népi eledel kis hazánkban, és van aki így, van aki úgy szereti. Ezen azt értsd, hogy van aki (mint én is) szereti a saját ízlése szerint összekutyulni, és vannak, voltak a hajókon olyanok, akik a szakács által összedolgozva kérték az alkatrészeket.

Nos az egyik kezdő tengerész, neve nem érdekes, az viszont igen, hogy valahonnan nagyon, de nagyon faluból jött, turkál a tányéron, toszogatja az összedolgozott darálthús halmot, és halkan morog a bajsza alatt:
- Franc* az ilyen lusta szakácsba, nyersen adja a fasírtot...

-----------------------------------------------------------------------------------------
* ide tessék sokkal tengerészesebb jelzőt gondolni

Ahogyan a hajón ettünk meg nem ettünk (utolsó rész)

Június 28. csütörtök, úton a Vizcayán.
Ebédkor gyanútlanul benézek a legénységi szalonba, hát szépen megterítve, ahogyan az elõ van írva az elsõ osztályú helyeken, kés, villa, kanál, és az asztal közepén egy tekercs WC papír, mert ugye a legénységnek ez jó szalvéta helyett. Na, most erre fûzzél gyöngyöt! Mert nekünk a tisztiben van szalvétánk. Most mond, hogy nem tisztán szovjet rendszer, ahol a melós nem számított! Mert a lényeg csak az volt, hogy legyen vodka és jól be tudjon rúgni, azt kellett biztosítani, mert akkor a szerencsétlen azt hitte, hogy jól él, megvan mindene, ami az élethez szükségeltetik...

Mert ha nem szovjet, akkor német szabvány a keleteurópai rabszolgák számára, ami ezen a hajón van!

Délután leszaladtam a kabinomba, kinyitottam a fiókot, és hirtelen az jutott eszembe, hogy ezeket a kacatokat mind haza kell vinnem. És itt van ez 200 grammos neszkávé, amit megbontottam, de nem iszom, mert a kaftány elõvette hídon, amit a legénység elõl eldugott. Mi legyen vele? Mert haza nem fogom cipelni, túl sok, értékes helyet foglalna a bõröndben. Levittem a legénységi szalonba, hiszen õk több mint tíz napja nem látnak rendes kávét. Gondold el, a szakács mossa a használt kávészûrõpapírokat, mert különben fõzni se tudna! Krisztián azonnal lecsapott rá, mert rögtön nekiestek a srácok.
- Elteszem - mondta a szakács , kávékor kiteszem, hogy tovább tartson, talán elég lesz a spanyol kikötõig!
A többiek, ha morgolódva is, de belátták, igaza van.

Június 29. péntek, úton a Vizcayán.
Az úgy van, hogy az ember nehezen bír ki tizenhat órát étlen. Márpedig a vacsorától másnap délig ennyi idõ telik el. Ha nincs mit harapni az éjjeli szolgálatban, akkor nehéz. Mivel nem nagyon akarok kenyeret enni, szalámi, sajt nincs, így aztán megegyeztem a szakáccsal, hogy elteszi nekem az ebédbõl vagy a vacsorából a maradékot. De úgy gondolom, hogy egy kicsit többet fõz, mert itt nincs maradék. Még sose hangzott el ezen a hajón:
- Kuki, ez finom volt, van egy kis repeta? - ugyanis sosincs annyi, hogy bárki is kérjen másodszorra.
Nos így jutok éjjel némi kajához, hogy Krisztián fenntart valamit számomra. És ezt a srácok is respektálják, mert meghagyják, igaz, a konyhai hûtõben van.
Éjfélkor lenéztem, Ilja videózott. Körberakva lekváros bödönnel, majonézzel, mustárral és kenyérrel, teával, mert más kaja nincs. Fél kettõkor lementem, hogy a kajámat megegyem. Ebédrõl való maradék volt, két virsli valami káposztával, hasonló a székelykáposztához, csak hús nélkül.
Az egyik virsli hiányzott. Valahogy nem tudtam haragudni Iljára. Azt hiszem, a legénység keményen éhezik. Az a rohadt ebben, hogy nincs kaja, de ami van, nekem elég. Amit kapok ebédre, vacsorára megeszem, nem maradok éhes. A minõsége olyan, amilyent az alapanyagok megengednek, nem változatos, mert nincs mibõl azzá tenni, engem csak ez zavar. De aki hozzászokott a többszöri étkezéshez, annak bizony felkopik az álla. Józsi úr kisebb étkû, mint én, de többször enne, így õ sokkal többet éhezik, és sokkal többet is szentségel.

Július 1. szombat, úton, Ceuta, úton.
Éjfél után viszem le az ágynemûmet mosni. Meglát Boriszláv, aki tévézett a szalonban.
- Chief, megint nincs mosópor, hiába megy, én is sima vízben mostam ki az overallomat.
Megemeltem a mosóporos dobozom, amit nem láthatott.
- Rutinos! - mondta és kesernyésen vigyorgott.
Most látom hasznát annak, hogy annyi fehérnemût hoztam magammal, hogy elég 8-10 naponként mosnom.

Azt hiszem, elkezdtem hízni. Teljesen hihetõ, ha egyszer nincs kaja, és ha éhes az ember, akkor ugye rájár a hídon pilot süteményére, a szalonban meg majonézes kenyeret eszik, mert tegnapelõtt óta se vaj, se margarin. Lementem a kambúzába, kutattam valami ehetõ után. Tudod mit találtam? Még két megbontatlan doboz sütikét a "pilotnak". - Mert erre volt gondja, hogy egy teljes kartonnal rendeljen. Hát a rohadt kurva nénikéjét az ilyennek!
Józsi úr a napokban rákapott, hogy feljár a hídra lagzizni, és magába dörgöl két-három sütikét. Igaza van.
És akkor mindezekhez add hozzá, hogy eszi a fene (persze nem Józsiról van szó, találd ki, kirõl), hogy Ceutában kimehessen vásárolni, mert 470 euró körüli, úgymond megtakarítás van. Ez persze nem az. Két eset lehet: nem tudja hogyan ellopni, vagy késõn eszmélt, és már nem lesz rá lehetõsége. Ugyanis olyan nincs, hogy megtakarítás, a kajapénzt elvileg kötelezõ az utolsó fillérig elkölteni, mert ez biztosítja az emberi ellátást. És az a helyzet, hogy az állandó leállások miatt (tegnap este fél nyolctól kilencig mosott Józsi úr) egyre tolódik az érkezésünk, most már este fél tizenegy. Kíváncsi leszek, milyen üzlet lesz neki nyitva, és hogyan adja be az új barbának a megtakarítást.
Éjjel egyeztettem a rendelést, amit elküldött, és amit a szakács összeírt. Mindent megrendelt, kivéve a marhahúsokat. A szakács teljesen kiakadt ezen. Az idiótája alapvetõ élelmiszert kihúzott! Aztán Krisztián röhögve mesélte:
- Chief, felhívatott a captain, és leadta az "ebéd rendelését". Készítsen nekem két halat hagymával és krumplival, mondja, mire azt válaszoltam, hogy rendben, de szerezzen valahol krumplit és hagymát, mert napok óta nincs. A barom néz, mint akinek valami nem tiszta. De hát nem tett félre a parancsnoknak? Más hajón a szakács el szokott tenni mindenbõl, mondta, és láttam rajta, hogy nagyon nem érti a helyzetet. Akkor megmagyaráztam, ha azt mondom, hogy nincs valami, akkor nem viccelni szoktam. És tudja, hogy mit válaszolt? Hogy orosz hajókon meg szoktak állni és pecáztak, ha már nem volt kaja.
Hát, most mit mondjunk erre? Semmit.
Végül is semmit nem tudott vásárlani, mert este fél tízkor érkeztünk és éjfélkor már indultunk is.

Július 3. kedd, úton, Castellon. Éjfélkor megyek le, semmi nincs a frizsiderben. Józsi úr undorral majszol egy majonézes kenyeret, mert arra fanyalodott, ugyanis ez a pöffeszkedõ vörös mandarin elrendelte, hogy tartsanak éjszakai szolgálatot, és nézzék a fõgépet. Ha azt mondod, hogy nem igaz, akkor pofán váglak, engem ne hazudtolj meg, mert ezek sajnos kõkemény tények. Azt hiszem, Razvan ehette meg a konyhai hûtõbõl, amit eltett nekem a szakács, és nem tudok rá haragudni, mert jár neki a kaja, ha fõgépnézõ szolgálatot ad (ha nem, akkor is járna, de azt még elviselik valahogyan), és mivel nem volt a legénységi hûtõben semmi, ezért megette, amit a konyhaiban talált. Gondolom, hogy így lehetett, mert õ egy kicsit pukkancs és egy kicsit rebellis típus. Viszont az ember megéhezik szolgálatban. No, mit lehet ilyenkor tenni, mert kaja egy szál se. Az ember lemegy a kambúzába és körülnéz. Addig-addig nézelõdtem, míg találtam egy halkonzervet. Azt magamhoz vettem, fel a hídra, ott van mindig sütike, és így már teljes a lakoma. Szardínia, vajas, lekváros dán aprósüteménnyel: még a legínyencebbek se kóstolták, lefogadom. Én se nagyon ezután...
És akkor, hogy teljes legyen a kép, este mondtam neki, hogy nem nyüzsög a rostocki cég, ilyenkor már meg kellene jönnie a visszaigazolásnak, hogy megkapjuke az élelmiszert.
- Érkezéskor megjön - mondta a legnagyobb lelki nyugalommal, és csodálkozva hozzátette: - és különben is, mi a baj, hiszen van még kajánk...
Ehhez most a jelen lelkiállapotomban, hadd ne tegyek semmit, hadd ne fûzzek hozzá semmiféle magyarázatot, mert nem bírná el a képernyõ...
... Kezdenek a farkastörvények uralkodni. Aki elõbb megy vacsorázni, az kap kenyeret a fél merõkanál rizshez és a fél szelet húshoz, aki késõbb ér, az éhesebb marad, mint aki tud szerezni. Tehát most bennem van két szelet kenyér pluszban, így viszont megette a fene, mert hizlal. Bár a szardíniás sütemény se kimondott fogyókúra. Amikor a kókuszos keksszel kitunkolod a dobozból az olajt, az meg kimondott hízókúra. Viszont ehetõ, csak az elején furcsa.

Hát ennyi. Két nap múlva megjött az új barba, és ehettünk normálisan.
Ezek is kulináris élmények voltak. Mert a negatív élmény is élmény! Viszont céget fogok váltani, mert ez a német társaság pitiáner, ha nekik jó az orosz, "csókulgassák" őket körbe, aztán ha lerohad a hajójuk majd csodálkozzanak...

Lehet rosszabb is...

Hát... elég régen írtam a blogba, de őrület, hogy mennyire nincs időm semmire. Most folytatom a Johanna C-n szerzett negatív kulináris élményei összegyűjtését:

Június 12. kedd, úton, Setubal horgonyon.
... Beszéltem az asszonnyal, édesapámék meglátogatták, és így lasagne volt vacsorára, hát, ha még egyszer ilyet mond Enikõ, akkor nem tudom, mit csinálok! Skandalum! Már rohadtul unom ezt a monoton kaját. Most majd kapunk zöldségeket, meg talán némi felvágottat, szalámit, sajtot és egy kicsit változatos lesz. Mert most éppen az a helyzet, hogy aki napközben éhes, az ehet mustáros kenyeret vagy majonézes pirítóst (ha talál kenyeret!). Aztán elfogyott a mosópor is, és hiába mondtam a kaftánnak, motyogott valamit a spórolásról, kíváncsi vagyok, rendelte? Mert neszkávét nem, azt biztosan tudom, mert megnéztem a leadott rendelést. A szalonban már nincs kávé, a hídon még két napra való van, aztán kész... Ilyen se volt még!
Délután azt mondja Krisztián:
- Sajnos nincs burgonya a csirkemájhoz, így rizst készítek.
- Hát miért nem készítesz krumplipürét rizsbõl? - kérdeztem, humornak szánva. És õ úgy is vette, mert jót mosolygott.
Aztán kaptunk némi élelmiszert. Az új módi szerint, nem Setubalból hozták, hanem 400 kilométerrõl. Nem értem.
Viszont Krisztián se mehet a szomszédba egy kis hülyeségért, és hogy "megviccelhessen" képes volt újrafõzni a vacsorát: este a frissen érkezett élelmiszer jóvoltából krumplipüré volt a májhoz.
- Ahogy kérte chief, készítettem rizsbõl pürét , mondta és teli szájjal vigyorgott.

Június 18. hétfõ, úton, Vizcaya.
Délelõtt mostam. Aztán egy kávéval a kezemben felmentem a pupára, ott ült Razvãn és Krisztián.
- Chief, ma ukrán borscsot készítek! - fogadott a szakács. Innentõl megvolt a téma, kitárgyaltuk, ennek az ételnek minden "csínját és bínját", már amennyi "csín és bín" két olyan fõzõember rendelkezésére áll, kiknek a hazájában nem nemzeti eledel. Az alapvetõ különbség az volt köztünk, hogy a román szerint meg kell mosni a céklát, ám szerintem nem (és a lengyel szakácsoknál nem is láttam). Az után, hogy azt kezdte ecsetelni, hogy a lusta szakács nem mossa ki a céklát fõzés elõtt, lassan rávezettem, hogy ahány nemzet, ahány vidék, ahány háztartás, ahány szakács, annyiféle recept. Ezt kézséggel megerõsítette, és abban maradtunk, hogy a lengyel az orosz és ukrán ételek különbözõek, mert a lengyel barszcznak hívja, a másik kettõ borscsnak.
Így viszont ma már kíváncsian várom az ebédet.
Hát kérem, megmondom az õszintét, nekem ízlett. Megkérdeztem Ilját, õ azt mondta:
- Chief, ez ukrán borscs volt, és finom.
Megkérdeztem a kaftányt.
- Hát, István, ez nem az igazi! - csodálkoztam is volna, ha neki valami jó lenne, amit nem ő csinált! - Az eredeti orosz borscs vörös a céklától, és a legjobb marhahúsból készül. És olyan sûrû, hogy megáll benne a kanál! - ezt természetesen nem mondta, hanem mutatta!
Ebbõl azt vonom le, hogy ahány ház, annyi borscs, barszcz, meg céklaleves. És emlékszem Viktor bátyó borscsára, amit a Lys Carrieren készített. Na, az aztán bûn rossz volt! Semmi hús, csak egy szekérderék répa, krumpli és cékla... Ide teszem emlékeztetõül a fotót, amit a Lys Carrieren készített rólunk Leszek, a gépész.

Június 24. vasárnap, Bassens, úton.
Manõver elõtt lementem a szalonba, hogy egy falatot egyek, mert kávét akartam inni. Hát a hûtõszekrény olyan üres, hogy annál üresebb legfeljebb az ûr, bár az tele van rádióhullámokkal. Ez azért felháborító ám! Nem is miattam, mert egye fene, nem eszem, de a srácok, akik nehéz munkát végeznek, még egy szelet kenyeret se tudnak megkenni. Mindenesetre lefényképeztem, és szükség esetén elküldöm Mr. Kremersnek. Ha szívesen tanulmányoznád nagyban, csak klikk a képre.
Délutánra kissé elkezdtünk lityegni. Este váltáskor azt kérdi a barba: - István, miért vettetek neszkávét? - ugyanis Józsival hozattam magamnak tegnap, és õ is vett magának.
- Mert hamarosan elfogy - mutattam az üveget a hídon levõ kis pulton. - Van a kabinomban - mondja, és ettõl nem lopódott a szívembe. Ugyanis a legénységi szalonban már vagy tíz napja elfogyott, és tetszik, nem tetszik, én is a legénység tagja vagyok, nem igénylek különleges elbírálást, külön kaját, meg semmit, amit a matrózok nem kapnak meg. - Az, hogy a hídon van még, annak köszönhetõ, hogy kevesebben isszuk.


Június 27. szerda, úton.
Délelõtt tízkor keltem, mert muszáj, ha este aludni akarok. Kávé, és jön Józsi úr a gépházból.
- Pista - áll meg az ajtóban felháborodottan , voltál te olyan hajón, amelyik állandóan teljes sebességgel ment?
- Nem, mindig volt mintegy 15 százaléknyi tartalék.
- Na, ugye! Itt meg állandóan full speeden járunk, most egy picit visszavetettem, és rögtön nem tetszik ennek, már pufog érte. Pedig elõtte megint kezdett "pufogni" (a fõgép), most pedig szépen jár (nem a kaftán, a fõgép). A hõfokok is tökéletesek. Inkább azzal foglalkozna, hogy nincs kenyér reggelihez, és amikor kértem, a szakács azt mondta, el kell zárnia, mert a fiúk megeszik!
Hát kérem, most szóljon hozzá valaki! Ez egy olyan hajó, hogy a legénység megeszi a kenyeret! Botrány! Ahelyett, hogy a takarékba raknák, mindig csak megzabálják! - Hát így aztán nem érdemes ezeknek venni semmi kaját!
Tessék mondani ez most koncentrációs tábor, vagy egy német tulajdonos által fenntartott, EU-s munkahely, mert még azt se lehet mondani, hogy a lobogó... mert az is máltai! És a cég, amelyik alkalmaz, ciprusi, tehát dettó uniós. Ehhez csak annyit, hogy idejövet azzal szédítette a szakácsot, hogy itt kapunk némi élelmet, amivel július elsejéig kihúzzuk, és mit tett: odaadta az ügynöknek a listát, hogy ez a rendelés, faxolja el Rostockba, és persze indulás, nincs kaja, viszont ezt kapjuk meg Castellonban, és utána majd ki tudja mi lesz? Természetesen nem lesz elég élelem ezután se! Valamit tenni kell, mert ez nem fordulhat elõ még egyszer.

Nehogy azt hidd...

Az, hogy eddig igyekeztem összeszedni a legutóbbi hajómról a kulináris élvezeteket, még nem jelenti azt, hogy az élvezet mindig pozitív lenne.
Akkor mesélek:

Május 5. szombat, Cadizi öbölben Trafalgarnál.

Vulkán, kitörés előtt

Egy kis hiba van a címben, és az helyesírási. Ugyanis Vulcant kellett volna írnom, mert aki mármár robban, az Krisztián, a szakács (vezetékneve a Vulcan). Jankó úgy adta át a munkakört Gemlikben, hogy kéthavi kaja van. És hiába mondta a román konyhamester a barbának, hogy kevésnek tűnik, ami raktáron van, Dimitrij nem vásárolt semmit. És most az a helyzet, hogy mindennek a végét esszük. Nincs csirke, nincs hal, ma ettük meg az utolsó sertéshús cafrangokat, marha még van egy kevés. Krumpli nincs, rizs egykilónyi, száraztészta még akad, szalámi elfogyott, sajt nincs.
Vacsorára volt valami marhabőr aktatáska füléből készült szelet, a krumpli végével és kevés nyers káposztával és paradicsommal. Na, akkor tegyünk rá egy kis bazsalikomos olívaolajt. Hiába rázom, nem jön semmi. Na, akkor Tabascót. Dettó. Na, akkor sót. Az van. És hámoztam hozzá fokhagymát, bedörgöltem, leöblítettem tejjel, és kész. Elég volt, ezt örömmel mondom, mert keveset eszem, tartom a súlyom.
Ha valaki bejönne a kabinomba, és látná, hogy mit csinálok... A chilis mézet úgy tartom állandó kevergetés alatt, hogy az üvegeket leteszem a földre, és időnként beléjük rúgok, ha nem billen eleget a hajó. Ugyanis pár napig állandóan kell forgatni, hogy a paprika oszoljon el benne egyenletesen.
Ezt az eljárást egészen este kilencig folytattam, miután háromnegyed kilenckor elaludtam. Akkor felébresztett a falon bődületest durranó üveg. Felkeltem, eltettem, és éjfélig azon gondolkoztam, hogy a hülyeség és az életkor nincsenek egymást kizáró viszonyban... Szóval nem tudtam már visszaaludni.

Május 8. kedd, úton, Vizcaya. Lityegünk, mint a radai... Aludni egy tiszteletreméltó bűvészmutatvány. Este nem is tudtam teljes sikerrel bemutatni, így aztán mindössze negyven percet durmoltam, a szolgálat így megint rettenetes volt. Nem is állítottam a vekkert tízre, csak negyed délben keltem fel.

Mentem ebédelni

Azért a címet nem úgy kell érteni, ahogyan holmi gyanútlan olvasó elképzeli, hogy: fogtam magam, lementem, és kaptam ebédet. Mert fogtam magam, és óvatosan ledülöngéltem a csigalépcsőn, attól rettegve, hogy kiszalad a lábam alól, és jól összetöröm magam.
Aztán az ebédről erősen más fogalmak élnek a köztudatban, mint amiben részünk van.
Délben finom kis gombaleves volt. Azért ezt a mondatot úgy kell olvasni, hogy a sorok közt meglásd, miféle jelző a "finom". A "kis" az igaz. A "leves" csak részhalmaza az igazsághalmaznak, mert ez bizony lötty, amire csak egy multi képes a zacsekjával. És persze nincs gombakonzerv, amivel "feljavítsuk", mert gyárék csak az ízt tudják belekemikáliázni meg a sűrűséget. Most már oda jutottunk, hogy ma elfogyott a káposzta, megettük a végét. Dinsztelt, ízesített, nevenincs izé volt, ma Krisztián felhasználta az utolsó hagyma felét is, a másik részét eltette holnapra. A káposzta oly irdatlan sok volt, hogy nem győzte tapickolni, lapítgatni a tányéron, hogy mutasson valamit, azaz takarjon a tányérból. Most már, muszáj kenyeret is ennem, ha nem akarok korgó gyomorral felállni. Szerencsére a fekete rozskenyérből még van, egy szeletre ráfért (na, nem vastagon) az összes káposzta, és ehhez kaptunk két-két sült kolbászkát (hogy fogalmad legyen a nagyságáról: Jankó 6-7 darabot adott belőle egy adagban, és még lehetett kapni, ha valaki azt mondta, ne, ez kevés!).
Az öt mandarinból nekem jutott egy, nyolcan vagyunk rá, Vulcan nyilván nem eszik, a barba sem, mert nem gyümölcsös...
Vacsorára jó száraz marhaszelet volt (ja, nincs már olaj), és hántolt árpa főve. Én megettem, mert miért ne, de Krisztián vigyorogva mondta, hogy a legtöbben úgy öntötték ki, ahogyan elébük tette (a húst megették).

Május 9. szerda, úton, Kelta tenger. Már itt vagyunk a kertek alatt. Nagy várakozással nézek a mai nap elé. Remélem, megtudjuk a következő utat, már ki lehet számítani az érkezést, meg telefonálni is akarok.
Ebédnél, miközben kanalazom a gombakrémlevest, kérdem Krisztiánt:
- Sok van még ebből a gombaleves porból?
- De chief, ez spárgakrém leves! - oktat ki vigyorogva. Hát ki érti, ennyiféle leves van, ő meg sír, hogy nincs mit adnia. Az, hogy az ízéről nem lehet rájönni, hogy mit eszel, az nem a szakásunk hibája. Utána babfőzelék volt kolbászkákkal. Úgy van, kettőt adott hozzá. Mi lenne, ha nem szeretném? Már régen unnám!
Azt is mondja a konyharádió, hogy a barba négy napos kis rendelés összeállítását kérte, tehát nyilván tud valamit a következő útról (közeli kikötőbe mehetünk, mert négy napból kettő ugye Greenore).

Május 10. csütörtök, úton, Greenore.

Román-magyar jó szomszédság

Ebédre, na, ki találja ki, mi volt?
Hát persze gombakrémleves helyett spárgaleves. De zsemlekocka már nincs ám! Utána kétféle rizs, nem azért, mert ilyen flancos dolgunk van, hanem mert Krisztián összesöpörte a rizses dobozt. És hozzá kolbászkák.
- Chief, találtam két mandarint. Nektek, magyaroknak adom. A captain, ha enni akar, akkor rendeljen idejében, de úgy egyétek Józsival, hogy a barba ne lássa.

Május 22. kedd, Ipswich, úton.
... amíg számolgattam, megjött a kaja, ettől egy kissé kiakadt Dimitrij, és az én kis okos buksimba sem fért, de a tény az tény. Mert: a cég, amelyik a kaját intézi (a tulaj kiadta egy rostocki vállalkozásnak, de hogy miért, dunsztom sincs) Greenoreba írt, hogy ott nem lehet semmilyen körülmények között megoldani a kaja leszállítását. Itt megkaptuk. Tudod, honnan hozták? Hullból, ami 210 kmre van innen! Hát dögöljek meg, ha Dundalkból - 20 mérföldnyire volt - nem lehetett volna Greenoreba szállítani! Ráadásul az áru itt ronda, sok mindent nem hoztak, és az ára! Fontban többe került, mint Írországban euróért! Az 1 eurós tejet itt másfél fontért hozták be! Azt mondom, hogy dögöljön meg mindenki, aki bármikor is egy hajó kajapénzéhez hozzányúlt, ellopta, vagy a saját kis üzletét menedzseli belőle!
Beszéljünk inkább a méhecskék nemi életéről...

folyt. köv...

Mindenütt jó, de legjobb itthon

Öt napot Rostockban töltöttünk.
Van egy tengerészbarátom. Vele 1983-ban ismerkedtünk meg a szép és kies Port Szudán kikötőjében. Én a Somogy motoros második tisztje voltam, és egy matrózt valami betegség miatt injekciózni kellett, de elfogyott a fecskendő.
- Hát menjen át az NDK-s hajóra, és kérjen - utasított a parancsnokom.
Átmentem, s a barátság jegyében természetesen megkaptam a fecskendőket.
Utána hajólátogatás.
Utána baráti iszogatás a német tisztekkel, és meghívtam őket a mi hajónkra másnapra.
Másnap átjöttek, hajólátogatás, utána a kabinomban baráti poharazgatás.
A következő reggel, ahogy magamhoz tértem, egy cetlit találtam az asztalon, a német második tiszt címével. Eltettem, el is felejtettem.
Kihajóztam, hazajöttem.
Pár hét után levél érkezett Rostockból. Ahogy megbeszéltük a hajón, várnak minket Rostockban, írta a német tengerész.
Ez biztos rossz vicc, gondoltuk az asszonnyal, és megírtam, hogy kedves, de nem megyünk, más dolgunk van. Postafordultával jött a válasz:
Akkor ők októberber elején érkeznek, mert az én meghívásomnak ők örülnek, és élnek is vele.
Az asszony kissé "megmosta" a fejem, hogy az efféle dolgokat talán előbb együtt kellene megbeszélnünk, de már nem volt mit tenni, Achim és a felesége jöttek.
Igazán Pesten ismertük meg őket, és azóta is tart a barátság.
Most születésnapot ünnepelt a nagy család, amikor ott jártunk. Tizenhét vendégnek svédasztalt készítettek.
Az igazi attrakció a Hanse Sail 2007 volt, mindenki úgy időzítette a szabadságát, hogy részt vehessen rajta.
Nos, a hajók indulása nem az igazi volt. Illetve biztosan az volt, csak a ködtől nem nagyon lehetett látni. Legalább száz történelmi hajó és más vitorlás gyűlt össze, de a köd és a szélcsend közbeszólt. Motorral még kimentek, látni is lehetett valamit, de a szélcsendben a nyílt vízen nem tudtak szelet fogni, hát a regatta elmaradt. Másnap mi jöttünk haza, de azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha a csalódott nézők is elhagyták a szép várost, mert egész nap zuhogott az eső. A rendezvény tizenhét éves története alatt először volt rossz idő.
Lehet, hogy mi vittük?
És persze recept!
A rügeni kirándulásunk alkalmával szoljanka levest ettünk, és a nagymama a svédasztal előtt is adott mindenkinek egy tányérral. Hát az valami csuda finom volt! Most kitehetném a netről levett receptet, de nem. Majd ha elkészítettem, akkor jön.

Balti okroska

Azt ígértem, hogy bbq, és fotók. Ehhez is társul a Naplóm egy fejezete. Íme:

Április 8. Húsvét Vasárnap, Piombino.
A parancsnok barbeque-t rendelt mára. Ez igen rendes tőle. Most reggel, amikor írom a naplót, remény sincs, hogy az ügynök behozza a partra lépési engedélyt.
És mit ad Isten, behozta (valaki, nekem Dmitrij mutatta diadalittasan).

Húsvét, po násomu...

Hát akkor gyerünk!
A kaftánnal (kaftán=parancsnok, tengerész szleng) indultunk ki, ő telefonozni akart (a fia ma Szentpétervárott tékvondózik, korosztályos, országos nyílt verseny). Elmentünk egészen a kapuig. Az első akadály itt tornyosult, egy díjbirkózó kinézetű kapuőr személyében. Mutatjuk a shorly passt.
- Ez így nem érvényes. Kell az útlevél vagy a fénymásolata. Abban fénykép van, és azonosítani tudom magukat... - mondta (olaszul).
Nem akartam kekeckedni, mert nyilvánvaló volt, hogy előrántja a revolverét, és Mr. Bush legnagyobb megelégedésére szitává lő, ha át akarom hágni a biztonsági szabályokat.
- De az útleveleket elvitte az ügynök - mondtam, ami teljesen fedte az igazságot.
- Igen. - állapította meg a cerberus (de még nem tudtuk, hogy mi "igen", azaz "yes", mert a tiszteletünkre átváltott angol társalgásra, és minden bizonnyal feltárta teljes szókincsét ezzel a yesszel).
Itt jobbnak láttam olaszul folytatni, nem érdekelt, hogy a barba nem érti, mit mondok.
- Nézze, Ön itt a munkáját végzi, és mi csak ki szeretnénk menni, nem tehetünk arról, hogy az ügynökünk feledékeny.
Ez vagy meghatotta, vagy belátta, hogy nem mindenki olyan lelkiismeretes dolgozó, mint ő, itt a kapunál, a demokrácia, az igazság és Amerika biztonságának érdekében. Fogta a mobilját és felhívott valakit, aztán még valakit, aztán még valakit, felderült az addig marcona pofikája, beírt a biztonsági naplójába, iktatott, pecsételt aláírt, és kimehettünk.
A személykikötő, ahova igyekeztünk, ott volt tíz méterre a kaputól.
De nem jutott el a barba a telefonig, mert Iván (az ukrán) hívta a talkiewalkien (vagy walkietalkie) szóval a hordozható rádión, hogy megjöttek a vámosok. Így megmutatta a főnök, hogy hol találok internetet, és visszament. A személykikötő igen szép, csak épp az internetet elbontották. Az újságos megmondta, hogy kedden hol találok a városban. Befelé menet megittam egy jó kis olasz kávét, meg ahogyan az a régi, szép, MAHARTos időkben volt, egy campari szódát is kértem hozzá.
- Fehér borral? Bele? - kérdezte a csapos.
Ha kérdezte, akkor nyilván sokan isszák így, és mivel még nem ittam, meg kellett kóstolnom. Nem rossz. Sőt, jó.
Délre értem vissza, addigra már sült az első adag a grillsütőn. A bejárati ajtónál levő búvónyílás tetejét alakítottuk át ebédlőasztallá, amit az egész legénység körbe tudott ülni. Volt minden: sült kolbász, rablóhús, sült csirke, amit előtte bepácolt Jankó, aztán sült hal, és sertéstarja is várakozott egy tálban. Hozzá paradicsom és franciasaláta volt. Egy negyvendekás bucit is felszeletelt a szakács, de nem fogyott el a fele sem.
Hozzá spanyol vörösbort ittunk, papírdobozost, egy euró hetven literje, bűn rossz, otthon keresve is nehéz találni ilyen lőrét, és ilyen drágán! (Már a minőséghez képest volt drága.) Össze kellett kevernem szőlőlével, és ez már iható jellegű moslékot adott. És mivel koccintani kellett elég sűrűn, bedörgöltem belőle vagy nyolc decit, ami másfél liter folyadékot jelentett. De az ember a társaság kedvéért mit meg nem tesz!
Fél háromig beszélgettünk, akkor már elég hűvös volt, és elég nehéz a fejem a bortól, hát eljöttem lepihenni. Hallatlan jót aludtam...
Amikor felkeltem (fél hatkor), kiderült, hogy Józsi és a barba kimentek a városba nélkülem, mert nem találtak. (Szerencsére a kabinomban nem kerestek, mert akkor meg lettem volna találva.) Nem bántam, nekem többet ért az alvás.

Értekezés némely általános és népszerű orosz szokásokról

Ma kissé jobban megismertem az orosz lélek rejtelmeit. Úgy kezdődött, hogy felhívott Dmitrij az irodába. Hozott sós mogyorót és egy literes, fekete címkés Captain Morgant. (Kezdők részére: jamaikai rumot, a jobb fajtából.)
- Kértek valami üdítőt mellé?
Nem kértünk.
- Helyes. Ez finom ital, nem kell elrontani kólával.
Hozott három poharat, talán féldecisek se voltak. Töltött.
- Na zdarovje, egészségünkre...
Belekortyoltam. Igazán finom. Sűrű és sima, mint az olaj, nem mar, nem kapar, kimondottan kellemes. Józsi hasonlóképpen élvezte az ízét. A barba: zutty, a gallér mögé. Hát, nem tudom... így csak a hatást lehet élvezni majd az ötödiktől kezdve. Reméltem, nem kerül rá sor.
Beszélgettünk.
A baj csak akkor volt, amikor Dmitrij kérdezett. Ugyanis amíg ő beszélt, szaporán bólogattunk, hümmögtünk, igeneltünk, ő meg elvolt a speciális angoloroszmutogatós pidgin nyelvezetével, amit jó, ha hatvan százalékban értek.
- Van fiatok? - kérdezte, és ezt megértettük. - Akkor a fiainkra! - mondta a következő tósztot, és zutty, bele a nyelőcsőbe, hogy az íze ne zavarja. Meghuzigálta a fülcimpáját, és elégedetten hátradőlt. Megtudtuk, hogy az első feleségének az apja minden reggel megivott 3 cent vodkát, de többet az istennek se, hát ember az ilyen? Négy év után el is vált.
Szaporán bólogattunk, amit úgy értett, ahogyan akart.
- A feleségeinkre! - emelte a poharát a tószt után.
Ittunk, mindenki, ahogy szerette. Józsi csak megnyalta, közben szaporán tiltakozott, hogy neki nem kell ennyi jóság, én megízleltem, apró kortyokban elszopogattam, ő meg lazán bele a gyomrába, szerintem a nyelőcsövéhez se ért az ital.
- Szabotázs! - mondta, és mutatta Józsi poharát, ami félig volt csak üres.
- Miért? - kérdezte a gépészünk ártatlanul.
- Mert nem tudunk addig inni, amíg a poharadban van az előző töltésből...
Magyarázott mindenféle okosságot, amiből néha elkaptam valamit, például az okroska levest, amit én is szoktam készíteni otthon, és kiderült, hogy pontosan úgy kell, ahogy előadtam neki, és ezt igen nagyra értékelte. Itt van ez az István figura, az egzotikus és távoli Magyarországról, és tudja ezt ez igazán orosz levest... erre inni kellett, mégpedig a legénység égészségére, a tószt szerint..
Elmondtam, hogy lengyel azt mondja: strzemjonego, ha már eleget ivott, és menne a fenébe, haza.
Nem vette a lapot, hanem ittunk a családjainkra.
Töltöttem Józsinak is, hiába tiltakozott, mert ha nem segít be, akkor reggelig itt tósztolhatunk.
Megmagyarázta, hogy náluk valamiféle vándorbotot emlegetnek, de utána még 40szer kell inni... Te jószagú! Soha ki nem ejtem orosz jelenlétében a vándorbotot! (Szerencsére nem is jegyeztem meg.)
Aztán ittunk a hajóra, a mi old ladynkre.
Aztán úgy tett, mintha velünk beszélgetne, s ezt követően ittunk a jövőre. Életemben nem ittam ilyen mennyiségű tömény jókívánságot, rummal körítve.
Nem részletezem, fél háromra fogyott le az üveg annyira, hogy azt kis jóindulattal üresnek lehetett mondani.
- Ezt benne hagyjuk, hogy ne mondhassák, hogy megittunk egy üveggel! - mondta az okosságot kifelé a fejéből, s közben a véreres szemeit meresztgette.

És akkor itt az okroska recept:

Balti okroska
Kánikulai hideg, sós leves

Hozzávalók: 20 dkg marhahús, 20 dkg sertéshús, 1 csirkemell, 6 pohár kefír, leveszöldség, 1 kígyóuborka, 10 dkg sonka, 1 pár virsli, 1 csomag újhagyma, kapor, petrezselyemzöld

só, bors, pirospaprika.

Elkészítése:

Előző nap készítesz a húsokból és a leveszöldségből egy erőlevest. A zöldséget edd meg, vagy készíts belőle franciasalátát. A levest leszűröd, majd beteszed éjszakára a frizsiderbe.
Másnap, tálalás előtt leszeded a leves megdermedt zsírját, a húsokat, a virslit, az uborkát és a sonkát kockára vágod, bele a tálalóedénybe, majd rászeded a kefírt, és ugyanannyi levest. Sózod, borsozod, elkevered, meghinted karikára vágott zöldhagymával és apróra vágott kaporral és petrezselyemmel.
Tálaláskor díszítésül kevés pirospaprikát szórhatsz a tetejére.
A receptet a Magyar Konyha 1. (első) számában olvastam, és 1977 augusztus végén készítettem el először, most másodszor.

Gyógyszertár és muszaka

Továbbra is az élményeimből idézek, és még mindig a kellemest, a jót adom át. Maradjunk továbbra is Barcelonában.
Május 31. csütörtök, Barcelona.
Kilenc óra tízkor megjött az ügynökségi autó, hogy elvigyen fogorvoshoz. Indulás előtt mosolyogtam magamban: mint gyerekkoromban, a fogorvoshoz indulás előtt elmúlt a fájás. De mivel már nem félek, ez valóban másfajta "elmúlás" volt. Ez "igazi". Ugyanis elmúlt a gyulladás.

És meg is mutatta a röntgen, hogy nem látni semmit. A fog "ép", azaz jól kezelt, nem lyukas, tehát a foggyökér gyulladhatott be, azt majd otthon kell kikezelni. Kaptam antibiotikumot, és erős fájdalomcsillapítót, ha szükség lenne rá. A dokilányka szerint (semmiképp nem néni...) kibírja hazáig. Ha nem, visszajövök, és elfenekelem.

Hogyan ne mérjük magunk?

Utána gyógyszertár. Az ügynökségi tag kiváltotta a piruláimat, addig én lelkesedtem, mert találtam egy mérleget, hát gyorsan megmértem magam. Afféle, ma már persze általános, mindentudó mérleg volt.
Ráálltam.
Beledobtam a 20 centet. Látom, valamit jelez, és villog, a pénz meg leesett. Kivettem, újra bedobtam. A kijelző csak villog.
Lehajoltam, hogy elolvassam, ugyan mi a baj?
Nos ezt írta ki: "Álljon egyenesen, amíg megmérjük a magasságát".
Ezért aztán 104,3 kiló vagyok és 165 centi magas, mert amíg görnyedten olvastam, megmérte a magasságom...
A súlyból le kell vonni a ruházatot, és az MBT cipő másfél kiló ám! Úgyhogy mínusz két kiló. És a BMI-m (a testtömeg mutatóm) is kissé elszállt (a ticketen: I.M.C.). Viszont a cipőtalp az két és fél centi vastag, hát akkor még alacsonyabb vagyok! Jesszusom!

Vacsorára valami csuda finomság volt: muszakát készített Krisztián. Megmondom az őszintét, még sose ettem, de ez felséges volt. Persze, ez nem az eredeti görög recept szerint készült (ha lehet egyáltalán görögnek hívni, mert a balkánon, minden keresztbe-kasba van, de a neve görög, ez talán biztos), hanem tett még bele egy kis rizst, ami felszívja a kisült szutyákot, meg azt hiszem a gomba is hiányozhat ha Athén környékén teszik eléd. Ott viszont biztosan kaphatsz hozzá egy fél liter redzsinás fehérbort, a hajón csak lónyál van: narancslé.
A képen (jobb oldalon) láthatod Krisztiánt, amint a muszakát szeleteli, és ahogyan a tányéron elém tette.

Gondolhatod, milyen finom volt! Oly annyira, hogy itthon én is elkészítettem.
Bal oldali fotó.
Az enyém nem lett ilyen magas, de én csak egy sor burgonyát tettem bele.

És itt a recpet:

Hozzávalók: egy nagyobb padlizsán, 1 cukkini, 30 dkg. darált bárányhús, 4 szem nagyobb burgonya, 10 dkg főtt rizs, 5-6 szem paradicsom, 3 db zöldpaprika, reszelni való sajt, bazsalikom, kakukkfű, só, bors, egy fél fej hagyma.

A receptet Cristian Vulcantól tanultam. Az eredetiben nincs rizs, de Krisztián szerint jól felszívja a zöldségek levét, és laktatóbb is az étel. A cukkini az én ötletem, illetve családi hagyomány, mert amihez padlizsánt teszünk, ahhoz cukkinit is teszünk.

Elkészítése:
A padlizsánt, cukkinit és a burgonyát paprikát és paradicsomot felszeletelem. A padlizsánt és a cukkinit besózom mindkét oldalát, amíg levet ereszt, addig a burgonya karikákat mindkét oldalon aranyxszínűre pirítom. Ezután megforgatom lisztben a cukkinit és a padlizsánt, majd ezeket is megsütöm. Végül a paprikát kapatom meg. Közben félig megfőztem a rizst.
Sütés közben elkészítem a húst: hagymát megdinsztelek, erre dobom a megdarált húst. Sózom, borsozom, bazsalikommal és kakukkfűvel ízesítem. Ha kifehéredett, leveszem a tűzről.
Ha ezzel megvagyunk, akkor következik a rétegzés:
Alulra a rizs, erre a burgonya, erre a padlizsán és a cukkini vegyesen. Most jön a hús, majd a paprika és végül a paradicsom. A tetejére sajtot reszelek, és előmelegített sütőben 25-30 percig sütöm.

JÓ ÉTVÁGYAT KÍVÁNUNK!

Hazajöttem!

Igaz, nem ma, se tegnap, már több mint egy hete megérkeztem, így aztán ideje, hogy bejelentkezzem. Sokat törtem a fejem, mit tegyek ki a hajón ért élményekből. Az első a legnagyobb jó, már ami a kulináris élvezeteket jelenti.
Idézem a naplóm:
2007. május 30. Barcelona.
Aztán a piacra értem. Nekem a barcelonai, a Rambla melletti piac marad egész életemben "A PIAC". Kezdő tengerészként ezt láttam, az itteni árubőség a szocializmusból szalajtott hajósinasnak maga volt a csoda, az isteni bőség, a hallatlan jólét megtestesülése. Minden a régi: a pultok roskadoznak, mindent kapni, mindenből csak szépet kapni, csudálatos még mindig! Célirányosan mentem, a húsosok pultjait böngésztem. Az egyiknél láttam valamit, ami hasonlított arra, amit kerestem:
- Ez mi? - kérdeztem a fiatalembert. Megmondta. Dunsztom nem volt, mert ennyire nem terjedt ki a nyelvtudásom. - A spanyol azt mondja, hogy trippa (pacal)? - kérdeztem. Heves bólogatás, és szóban is megerősítette. - Hol árulják?
Megmutatta, a piac túlsó felén, természetesen. Nem bántam. Átverekedtem magam a tömegen, lefényképeztem a halasok pultjait, a csodálatos gyümölcshegyeket, a színpompás zöldséges árudákat. Végül megtaláltam, ahol a belsőséget árulták. Hegyekben állt a pacal. Kinéztem, vettem egy kilót (a drágábbikból, ez nem fehér, hanem barna volt, és az ára is 2 euróval magasabb) összesen 4,50et fizettem egy kilóért. Még négy fej fokhagymát is vettem, mert a hajón nincs, és nagyon szeretem a sültekhez, húsokhoz harapni.

Június 1. péntek.

Ma ciorba de burtát, román pacallevest eszünk!

Egy nagy lábasban rotyogott a pacal. Annyi vizet tett rá Krisztián, hogy ellepje, mellé két fej negyedekbe vágott hagymát és két sárgarépát darabolt fel. Nem sózta! Héttől fél tizenegyig rotyogott, a vizet pótolta, majd a pacalt kivette, apró csíkokra vágta, a főzővizet leszűrte, a hagymát és sárgarépát kidobta. A felcsíkozott pacalt beletette egy lábosba, majd jött a sűrítés: személyenként három tojást vett, csak a sárgájára van szükség. Belecsepegtetett kevés ecetet (ez azért kell, hogy ne álljon össze a tojás majd a levesben, egy evőkanálnyi volt), jól elkeverte, majd tejfölt adott hozzá, nyolc személyre fél litert számolt. Simára keverte, és lassan belemerte a levest, szintén állandóan kevergetve. Na, most lehet megsózni, és ráönteni a pacalra. Közben elkészítette az "arcot": egy sárgarépát finomra reszelt, olajon megdinsztelte, a répát kidobta, és a színes és ízes olajat majd a kimert leves tetejére önti, ezzel "arcot kap" a leves.
Összeállított egy fokhagymás lét: egy fej fokhagymát összezúzott, megsózta, vizet engedett rá, egy kiskanálnyi ecetet adott hozzá, elkeverte. Ezt a leves mellé adja, és kiki annyit használ, amennyit szeret, akar, amilyen az ízlése! Az asztalon volt még borecet és bors az ízesítéshez. Azt ajánlotta, hogy készítsek hozzá pirítóst, és azzal egyem.
Úgy ettem. Te jó ég, hogy ez milyen finom! Valóban kell bele az ecet és a fokhagyma is, meg is borsoztam, és két leveses tálkával bedörgöltem belőle. És tanultam valami mást is, de azt nem árulom el, mert azt otthon majd elkészítem. Aztán Krisztán "bevallotta", hogy ez "csak 75%ban" valódi kaja, mert hiányzik belőle a borjúláb. Azt is kellett volna belefőzni, akkor az igazi! Hát kérem, csak tessék azzal is kipróbálni.
Egyelőre ennyi.
A rémségek később jönnek...
Akik olvassák a naplómat, talán tudják, mire számíthatnak, de ide csak a "gasztronómiai" élmények kerülnek majd ki.

Üdv mindenkinek, és olyan jó itthon!

Hogy ne csak a nyálunk csurogjon...

Az ember a gasztroblogokban legtöbbször olyanokat olvas, hogy a nyála is elcseppen. Van nekem egy kéziratom, ami fene lassan íródik, de egyszer majd csak kész lesz, ideiglenes címe: "Rekviem a magyar tengerhajózásért", és ebben a tengerész élményeimet írom meg. Bemásolok egy részt, amiből megtudod, hogy mikor nem volt kedve enni ínyencségemnek:

Történik: 1973. szeptemberében az M/S Hévíz fedélzetén, amikor én voltam a hajósinas, a kezdő tengerész:

A szakácsokkal mindig jó viszonyban voltam, szerettem a konyha körül lebzselni, beszélgetni. Persze sokszor hivatalt is osztottak rám, a krumplihámozás nem volt ellenemre.

A következő nap viccesen indult. A lábamnak nem voltam teljesen ura, a padló minduntalan kicsúszott alólam, a fal hol közelebb jött, hol távolabbra dőlt. Muris volt így öltözni, keresem a nadrágszárát, kicsit össze is gabalyodtam, aztán rájöttem, hogyha a falnak dőlök könnyebb az öltözködés. Nyomás a szalonba. Szokásos rend, reggelihez megterítve. Csak a reggelivel van valami baj, mert nem ízlik úgy mint máskor. A vajas kenyér ki akar fordulni a számból, a tea alig csúszik, a paprika, paradicsom most nem kell. Inkább kimentem a fedélzetre.
A friss levegő jól esett, a homlokom nyirkos, már izzadtam, de ott kint, igazán jó volt. A tenger hullámos, gyönyörű kék a víz, a hullámok taraja fehér, megigéz a látvány, hátramegyek a pupára, talán egy cigaretta...
De a spangli most rettentő büdös, nem esik jól, egy slukk után széles ívben repül ki a tengerbe.
A takarítás lassan megy. Ha lehajolok, forog velem a világ, ha felegyenesedek a padló hullámzik, a falak dülöngélnek, a vödör elcsúszik, a munka csak tessék-lássék megy. Minduntalan az órámat nézem, mikor lesz már fél tíz, mikor mehetek fel kávézni.
Az is elérkezett.
Nem kell a kávé, az illata bántó, irritáló, nem értem az egészet, milyen nap van ma, hogy minden a feje tetejére állt, semmi nem jó, ami máskor oké?
Felállok az asztaltól, ki a friss levegőre, Ricsi, a hajóács megjegyzi:
– Jó színed van!
A szó megállít, a szalonajtóban visszafordulok:
– Igen...?
– Igen, jó zöld... – mondja, és látom, mindenki vigyorog, kárörvendő mosoly bujkál a szájak szegletében, talán annak örülnek, hogy én, s nem ők...
Rohadt dolog a tengeribetegség.
Persze nemcsak kinevetést kapok.
– Pistikám, sose nézd a hullámokat, a horizontot figyeld, az nem billeg... – mondja a sztromó.
– Ilyenkor enni kell, vigyél magaddal kekszet, szárazat, hogy felszívja a gyomornedvet... – adja a tanácsot Nagy Pista. Látom, hogy a keksz kikészítve a sakkasztalon, a tévé alatt.
– Friss levegőn nem bántóak a szagok, ne legyél a konyha közelében – mondja Csubi, a második pincér.
Köszönöm a tanácsokat, de akárhogy is nézem, a horizont is billeg, kinek kell ilyenkor száraz keksz, rágondolni is rossz, és a szellőző felhozza a szagokat a csónakfedélzetre, ahova Fecó küldött festeni. Ott friss levegő van, mondta.
– Ne menj vissza a kabinba, meg kell szokni a mozgást, hosszú távon csak az segít...
– Pistikém, senki nem érzi jól magát a rossz időben, csak van aki jobban bírja, van aki kevésbé – vigasztal Gáti Lucó a második tiszt.
Hát én aztán a legkevésbé se bírom...
Egy teljes napig tartott a borzalom. Nem volt se ebéd, se délutáni kávé se vacsora.
Csak okádás, de az bőven. Míg volt mit. Aztán már csak epét.
– Ne feküdj a murádára, mert elnyomja a gyomrod, lazán hajolj ki, és mond: ötvenöt...
Hogy ezeknek minderre van receptjük!
De a délutáni kávéután a sztromó elküldött a kabinba:
– Na, menj, oszt dőlj le egy kicsit.
Leviharzottam, le a szófára, hanyatt fekve már jobb. Sőt, egészen kellemes.
Jé, teljesen elmúlt...
Feltérdelek, bámulok ki az ablakon. Náxosz szigete mellett bukdácsolunk. A sziget valami fantasztikus: a fekete, tengerbe szakadó sziklafalon megtörik a vihar ereje, habos a sziget körül a víz, a gyönyörű kék víz, a haragos víz körülöleli a kisebb sziklákat, felkúszik rájuk. Festői látvány. Meg kell örökíteni. Elő a fényképezőgépet, katt!
Nyílt az ajtó, a sztromó dugja a fejét.
– A francba, én azt hiszem, hogy itt agonizálsz, te meg fényképezel? Na, nyomás fel, a fedélzetre, vár a mentőcsónakdaru szoklija, fejezd be!
Nincs mit tenni, fel kell menni, és jobb híján szokni a rossz időt...

Paprikáskifli

E. Margit üzenetén (na, nem is ő üzent, hanem v3t elküldte a honlapjának a linkjét) és főleg a honlapján látott képek után elhatároztam, hogy közzéadom a paprikáskifli receptemet, amit a Priwallon tanultam Für Kálmántól, aki minden vasárnap ezzel örvendeztetett meg minket!

Szóval: Hozzávalók 32 kiflihez: 1 kg. finomliszt, 20 dkg margarin, 0,5 l. tej, 2 tojás, másfél élesztő, 1 kávéskanál "igazán piros" pirospaprika, só.
A langyos tejjel és élesztővel kovászt készítünk, a lisztbe beleszórjuk a pirospaprikát és a sót, beleütjük a tojásokat. Eldolgozzuk, 15 dkg olvasztott margarint apránként hozzáadjuk, a tésztát alaposan kidolgozzuk. Langyos helyen kelni hagyjuk. Ha megkelt, négy cipót formázunk. A cipókat kerekre kinyújtjuk, és a kép szerint felvágjuk. Olvasztott margarinnal megkenjük a szeleteket, majd kifli alakra feltekerjük, tepsibe tesszük, és előmelegített sütőben kisütjük.

Nos, elmondhatom, hogy elég nagy sikere volt, viszont az efféle dolgoknak van egy nagy hibája: pillanatok alatt elfogy (ha van rá három, szép nagydarab férfiú, mint nálunk).
Kálmán megérdemli, hogy megmutassam, nem csalás, nem ámítás, ő a "szellemi atyja" ennek a kiflinek, még akkor is, ha itt éppen a kenyerével dicsekszik. Mert ugyebár, az mindenki előtt nyilvánavaló, hogy egy hajón a szakácsnak kenyeret is kellett sütniük.

Na, ezzel kapcsolatban elmondom, hogy miféle mondás is járta a magyar hajókon, ha új, kezdő szakács érkezett:
- Öreg, nekem itt ne azzal dicsekedj, hogy hidegtálas szakács voltál a Hiltonban, azzal nem élsz meg egy hajón, de ha a Mári néni kocsmájában a szeneslegények nem vertek agyon a pörkölt és babgulyásod miatt, akkor itt is megmaradsz!