Hal subában

Amikor a Johannén hajóztam Oleg a szakácsunk csak úgy ontotta magából, illetve a konyhából a finomabbnál finomabb orosz-ukrán fogásokat. Ilyen volt a hering subában avagy szelgy pod suboj (vagy valami ilyesmi, az orosz államvizsgára ne ebből tanulj...). De az ember kihajózik, és feledékeny, a recept feledésbe merült.
Aztán jött Vicuska, aki több orosz ételt is elkészített és blogjában olvashatóak. Megláttam, és úgy döntöttem: szilveszterkor enni kell ilyet, hiszen nagyon finom!
Az elhatározásból tett lett, íme:
Négy krumplit és négy tojást megfőztem. Egy nagy céklát meghámoztam, kisebb darabokra vágtam, megfőztem. A fiam karácsonyi előételéből maradt egy kazal sárgarépa csík, tudod, ilyet lehet kapni. Vagy két sárgarépát reszelj le és főzd ropogósra. Két nagy hagymát vastag csíkokra vágtam, fövő vízbe dobtam, pár perc múlva leszűrtem. Már lágy volt, de még roppant. Két üveg ruszlit vettem (ez negyven deka hal), a halat felvágtam, a levét leöntöttem, a hagymát külön tettem.
vettem egy üvegtálat. A céklából reszeltem az tál aljára. Erre hal került. Majd burgonyát reszeltem rá nagy lyukú reszelőn. Rátettem a sárgarépát. Erre került a ruszli hagymája. Megkentem hamis majonézzel.
Négy deci tejfelbe tettem három nagy kanál mustárt, sóztam, kevés cukrot tettem bele, és fehér borsot. Majd két deci olaj került bele, és alaposan kikevertem. Ezzel kentem meg a hagymát.
Újabb réteg hal, majd hagyma, majd krumpli került rá, végül a majonézbe reszeltem a maradék céklát, elkevertem és a tetejére kentem. Végül főtt tojásokkal díszítettem.

Ezt harmincadikán készítettem, kikerült az erkélyre, és szilveszter este jót ettünk belőle.

Paprikás kifli a kenyér világnapjára

Ma van a kenyér világnapja.

Erre az ünnepre farkasvakság vert meg. Láttam én több gasztrobloggernél is de tegnap martinellinél is, és végre leesett a tantusz, hogy akkor gyerünk, nekem is kell sütnöm valamit.

Limara készített egy fészbukos oldalt is, majd oda is felteszem a képekből az alsót.

Korán keltem, így lett ma reggelre paprikás kiflim. 

Az igen, de hol a fényképezőgépem? 

Jaj, istenem! Nem találom... megvan! 

De lemerült... hol a töltőm? 

- Ki látta a töltőt?

- Ott van, ahova tetted!

- De hol?

Nincs meg... nincs kép, nincs fotó.

Aztán eszembe jutott, hogy ezen a blogon mintha közreadtam volna valamikor, a kezdet kezdetén. Megtaláltam, s hogy ne kelljen keresni a régi bejegyzést, ide másolom az akkorit:
Tehát a Priwall motoroson tanultam Für Kálmántól, aki minden vasárnap ezzel örvendeztetett meg minket!

Hozzávalók 32 kiflihez: 1 kg. finomliszt, 20 dkg margarin, 0,5 l. tej, 2 tojás, másfél élesztő, 1 kávéskanál "igazán piros" pirospaprika, só.

A langyos tejjel és élesztővel kovászt készítünk, a lisztbe beleszórjuk a pirospaprikát és a sót, beleütjük a tojásokat. Eldolgozzuk, 15 dkg olvasztott margarint apránként hozzáadjuk, a tésztát alaposan kidolgozzuk. Langyos helyen kelni hagyjuk. Ha megkelt, négy cipót formázunk. A cipókat kerekre kinyújtjuk, és a kép szerint felvágjuk. Olvasztott margarinnal megkenjük a szeleteket, majd kifli alakra feltekerjük, tepsibe tesszük, és előmelegített sütőben kisütjük.

Nos, elmondhatom, hogy elég nagy sikere volt, viszont az efféle dolgoknak van egy nagy hibája: pillanatok alatt elfogy (ha van rá három, szép nagydarab férfiú, mint nálunk).
Kálmán megérdemli, hogy megmutassam, nem csalás, nem ámítás, ő a "szellemi atyja" ennek a kiflinek, még akkor is, ha itt éppen a kenyerével dicsekszik. Mert ugyebár, az mindenki előtt nyilvánavaló, hogy egy hajón a szakácsnak kenyeret is kellett sütniük.

Na, ezzel kapcsolatban elmondom, hogy miféle mondás is járta a magyar hajókon, ha új, kezdő szakács érkezett:
- Öreg, nekem itt ne azzal dicsekedj, hogy hidegtálas szakács voltál a Hiltonban, azzal nem élsz meg egy hajón, de ha a Mári néni kocsmájában a szeneslegények nem vertek agyon a pörkölt és babgulyásod miatt, akkor itt is megmaradsz!

Amit egy ukrán szakács se készített, csak Vitold: kvasz.

Amit még egy ukrán szakács se adott a legénységnek, az a kvasz. Vitold rendszeresen 15 litert készített, és mondhatom, rendkívül ízlett. Mindenkinek tudom ajánlani, nyáron felséges üdítő. Ízlés szerint készítheted kesernyéstől édesig. Nagyjából 1% alkoholtartalmú ital.
Egy félkilós fekete kenyeret kockákra vágsz, tepsiben, sütőben kissé megpirítod. (ettől a kvasz sötétebb színű, ha fehér kenyérből csinálod világos lesz). A vizet felmelegíted (kb. 40-45 fokosra) feloldasz benne egy kiló cukrot (a cukorral kísérletezhetsz, ha többet adsz édesebb, ha kevesebbet kesernyésebb) majd egy kocka élesztőt vagy egy kávéskanál szárítottat vízben feloldva hozzáadod. Ráöntöd a kenyérre (vagy a kenyeret adod hozzá, látod tágak a lehetőségeid), alaposan felkevered, és meleg helyen tartod letakarva (de nem lezárva), három-öt napig. Három nap után megkóstotlod, és amikor már jó (kissé alkoholosan pezseg) leszűröd és palackokban hűtőbe teszed. A visszamaradt trutymóra langyos vizet öntesz, és kiérleled. Még egyszer felhasználhatod az aljat, majd a felét kidobod, a másik részt kiegészíted fele alkotórészekkel, és újra három alkalomra való kvasz alapod van.

Kitettem egy könyvemet a netre

Két vagy három éve fejeztem be a Lelked rajta című könyvemet. Több kiadót is megkerestem, többen kiadták volna, de mindegyik pénzt kért a kiadásért.
Hát ezt nem.
Vannak akiket esz a fene, hogy egy könyvborítón lássák a nevüket, engem már nem hajt efféle dicsőséghajhászás. Ezért inkább kitettem a netre, hogy mindenki olvashassa.
Ha a linkre kattansz, odajutsz.

De hogy legyen főzés is: a képen Szása, a Johanne szakácsa az ebédet készíti. Megkérdeztem, mit főz?
- Chief, ezt mi úgy hívjuk, hogy lizon - volt a válasz. Szerintem a lizon inkább az elkészítési módja, mert hiába kérdeztem másokat, csak a fejüket rázták a lizon hallatán.
Tehát a tarját, csirke vagy pulykamellet így készítsd a lá lizon:
Klopfold ki a húst, forgasd meg lisztben, egy tálkába verjél fel tojást, ezt sózd, borsozd, adj hozzá fűszereket (ízlésed szerint, mert Szása nem tudta megmondani, mit tesz rá, csak szagmintát vehettem a bolgár feliratú fűszerekből). Itthon én rozmaringot, kakukkfüvet, kevés majoranát tettem bele. Verd fel újra, forgasd meg benne a lisztezett húst, és süsd ki. Rizibizit vagy hagymás tört burgonyát adj mellé, vagy krumplipürét, de ha ukrán módra akarod kipróbálni, akkor főzz hozzá tésztát, és adj mellé káposztasalátát.

Újra itthon

Kíváncsi vagyok, hányszor lesz még a címe ez a bejegyzésemnek? Már abba kellene hagynom, de - hogy magamat idézzem - valaki hozzákötötte a bukszát a stafétabothoz...

Már több hete itthon vagyok, de eddig nem volt alkalmam. Be kell vallanom, hogy nem úgy jöttem haza, ahogyan szerettem volna. Sok receptet szerettem volna hozni, de nem sikerült. Amit hazahoztam, azt meg ott kellett volna hagynom, mert vagy nyolc kiló túlsúlyom lett, azt meg magamon hoztam. Az úgy van, ha a szakács nem brillíroz, és kaja is alig van, akkor marad a vajas pirítós... Pedig eleinte inkább jobb volt, mint rossz. Illetve eleinte minden szakács tud újat nyújtani, de ha aztán állandóan ezt nyújtja.

Október 3-án szálltam be a Johanna C-re, és 14-én ezt írtam a naplómba:
"No, a szakácsról még nem nagyon beszéltem, pedig ő fontos ember a hajón. Nem hinném, hogy rosszul főzne, persze más, amit megszoktam. Azt hiszem, ez a jellegzetes ukrán konyha, amit most Szása vezet. Megfőz egy irdatlan fazék borscsot, és esszük, amíg el nem fogy. Na, ez a kaja olyan, mint a töltött káposzta: minél többször melegítik, annál jobb! És nemcsak ebédre, de vacsorára is tálalja. Aztán kérem, amit otthon el nem tudnánk képzelni, az a sok kása! Teljesen hétköznapi zabkása, és ez megy a rántott hús mellé, meg a májhoz, meg mit tudom én, mi mellé. Az állaga kicsit sűrűbb, mint a zabpehelyé (amit otthon készítünk), de ha valaki nem szokta enni, akkor a tejbegrízhez hasonlíthatja, csak ez nyúlósabb, jobban ragad a villához, a tányérhoz. És persze nem rossz, sőt, inkább finom. Csak először volt furcsa, mikor másodszor tette elém Szása, már örömmel vettem. Pedig a kaftán szerint ez a legolcsóbb étel, tehát a leginkább katonakaja...
Na, és ha nem porridge, mert ez a zabkása pontosan az, amit az angolok a hagyomány szerint reggeliznek(tek), akkor főtt tészta a köret mindenféle húshoz. Sajnos, ez nem a legerősebb oldala a mi kukinknak, mert eléggé szétfőzi. Viszont a salátáit is szeretem, ez főtt bab, meg borsó, apró káposzta és cékla, és ez ízesítve. Mert friss zöldség jelenleg nincs a hajón."
A képen azt láthatod, hogyan néz ki a pupa, miután behordtuk a megrendelt kaját (a pupa a tat, csak tengerész nem használja).
És október 20-án a naplóm:
"Kérem, ma olyat kaptunk ebédre, amit a legmerészebb álmaimban sem mertem volna elképzelni egy tányéron: májfasírt, borsó-cékla-kukorica-bab salátával és most figyelj: kalamáris rizottóval! (Most jót nevettem a Word nyelvhelyesség ellenőrző ajánlásán, mert a "kalamáris" helyett a tintatartó szót ajánlotta... aranyos!) Ezért aztán megettem, a rizottót, azután kerítettem sort a májból készült kotlett elfogyasztására (a fasírtot ezek kotlettnek hívják)."

Újra itthon

Hát igen...
Hazajöttem, és lassan már egy hónapja. Pontosabban: április 19-én, és kérem, semmit nem írtam a blogba. Hogy mindenkit megvígasztaljak: máshova se. Az a nagy helyzet, hogy vettünk egy kis parasztházat vidéken, elég messze Pesttől ahhoz, hogy ne rohangáljak fel minden nap. És ott nincs internet, csak csend, nyugalom, és sok-sok tennivaló.
Értelmes tennivaló a ház körül.
Reggel kimegyek és a madarak csicsregnek, nem a teherautók...
A kisebbik fiam mondta: apa, a csend és csend között minőségi különbség van. Pesten a csendet a beszéd hiánya jelenti...

Persze ott is főzök. Bográcsban csülökpörköltet, bográcsgulyást, paprikáskrumplit. És parázsba dobok jól megmosott és alufóliába tekert krumplit...

Na, de először, a hajóról.

A Johanna C-n voltam, másodszor, a Naplóm persze már kint van a honlapomon. A behajózáskor egy bolgár fiatalember volt a szakácsunk: Dimitar. Néhány sztori vele kapcsolatban:

November 28. szerda, úton.

Eseménytelen nap, hacsak annyi nem történt, hogy kiütött a koranyár, vagy a késő ősz. A hőmérséklet napon 26-28 fok, árnyékban 22, kellemes szellő lengi körül a hidat.

Hiába voltak nagy reményeim, ami a kaját illeti. Hiába van friss áru, a kaja maradt, amilyen volt. Na, mindegy. Ezen a hajón nem a gasztronómiai élvezeteknek élek majd, és nem is lesznek ilyen elvárásaim. Ugyanis végignéztem a szakácsunk tengerészkönyvét, és e szerint hol matróz, hol matróz, és ritkán szakács. Szerintem néha jól kirúgják a deckre a főztje miatt, és ott is marad.

Tegnap a pörkölthöz főtt zöldség és cérnametélt volt, ma a sült májhoz fekete kása a köret és fonnyadt saláta. A máj megfelelően szilárd, nem holmi puha izé! Azért ehető a kaja, hát eszem. Még a leveseit, is, pedig azok elég lazák. Meg hígak. Hol van a főztje Jankóétól? Mint Makó Jeruzsálemtől! Ma eszem a levest. Az első tippem: krumplileves (csak híg). Második: raguleves, bár elég híg. A harmadik viszont telitalálat volt: halleves, de annak is híg volt.

November 29. csütörtök, úton.

Kezd megint elromlani az idő. Akkor is kellemetlen, ha számítunk rá valahol a lelkünk mélyén.

Az embert mindig érik meglepetések. Ma olyannal találkoztam, ami soha, ismétlem, soha nem történt meg a hajózásom alatt. (Hozzáteszem, olyasmi, amit úton, útfélen elkövetünk otthon, de akkor is! Itt, hajón, soha!)

Remélem, már elég kíváncsi vagy.

Akkor megmondom: ma is halleves volt. Rögtön meg tudtam ismerni, mert ugyanolyan híg volt, mint tegnap, ugyanaz a szín, meg íz, meg minden.

November 30. péntek, úton.

Csak annyit mondok: halleves... és rántott hús csigatésztával (amit nem ettem meg). Pedig most már van friss kaja. Mondtam is a főnöknek váltáskor, hogy három napja halleves van, ez most már standard kaja lesz? Csak ingatta a fejét. Megjegyzem, én az ebédkor tettem ugyanezt.

Fél egy felé üvöltözik a lépcsőházban:
- István, István!
Kimegyek, kérdem:
- Valami baj van?

- Nincs. Csak annyi, hogy ma csirkemell leves volt, tegnap meg sertésragu. Halleves tegnapelőtt volt.

Hát én úgy elkezdtem röhögni, hogy majd legurultam a lépcsőn. Legközelebb majd megkérdezem, hogy minek egyem (illetve igyam) a levest. Mert ugye ez a mai is olyan sűrű volt, hogy inkább megittam, és a végén a két krumplit, az egy sárgarépát és a kevés halat - oppardon: csirkemellet - két kanállal befaltam.

Ne tessék ám azt hinni, hogy most én mérgelődöm. Ez most jó vicc, mert még ezt a keveset is alig bírom megenni. Elég, amit elém tesz, ma például a rántott hússal csak a salátát ettem meg, a csigatésztát otthagytam, nem azért mert nem ízlett, egyszerűen nem kellett, nem kívántam, így is jóllaktam. Pedig, ha otthon látnák, mekkora az egy szelet hús! Jó ha van 5-7 dekagramm.

És mit ad a jó Isten? Estére halat. De ez tuti, mert grillen volt sütve, igaz csak egy fél jutott, de ahhoz kaptunk kevéske krumplipürét és vegyes salátát. Mi lenne velem, ha nem agykontrolloznék?

December 3. hétfő, Belfast

Ebédre gombaleves, igaz, hogy híg, afféle szegény ember levese: vizünk van bőven, hát levesünk is van. Utána viszont halat adott a szakács, hát az olyan finom volt, hogy mind a tíz ujjamat megnyaltam utána! Vastagra szelt burgonyát lerakott a kivajazott tepsibe, arra halszeleteket tett, az egészet beborította sajttal, erre pár savanyú uborka szeletet helyezett. Megszórta kaporral (ezt álmodtam, mert nincs kapor, de azt mondta, ha lenne, akkor tenne rá!), sózta, borsozta, és megsütte. Fejes salátához kevert kevés uborkát, és azt is mellé tette.

Tatárbeafsteak

Ne keress receptet.
Most elmondok egy sztorit a hajós élményeim közül, ami igaz tengerész történet.
Ha azt mondod, hogy már hallottad, mint viccet, akkor ez előfordulhat, de tény: 1973-74-ben a Hévíz tengerjárón voltam, és ott történt meg az eset:

A kuksi (szakács) tatárbeafsteaket készített. Ez ugye nem kimondottan népi eledel kis hazánkban, és van aki így, van aki úgy szereti. Ezen azt értsd, hogy van aki (mint én is) szereti a saját ízlése szerint összekutyulni, és vannak, voltak a hajókon olyanok, akik a szakács által összedolgozva kérték az alkatrészeket.

Nos az egyik kezdő tengerész, neve nem érdekes, az viszont igen, hogy valahonnan nagyon, de nagyon faluból jött, turkál a tányéron, toszogatja az összedolgozott darálthús halmot, és halkan morog a bajsza alatt:
- Franc* az ilyen lusta szakácsba, nyersen adja a fasírtot...

-----------------------------------------------------------------------------------------
* ide tessék sokkal tengerészesebb jelzőt gondolni

Hogy ne csak a nyálunk csurogjon...

Az ember a gasztroblogokban legtöbbször olyanokat olvas, hogy a nyála is elcseppen. Van nekem egy kéziratom, ami fene lassan íródik, de egyszer majd csak kész lesz, ideiglenes címe: "Rekviem a magyar tengerhajózásért", és ebben a tengerész élményeimet írom meg. Bemásolok egy részt, amiből megtudod, hogy mikor nem volt kedve enni ínyencségemnek:

Történik: 1973. szeptemberében az M/S Hévíz fedélzetén, amikor én voltam a hajósinas, a kezdő tengerész:

A szakácsokkal mindig jó viszonyban voltam, szerettem a konyha körül lebzselni, beszélgetni. Persze sokszor hivatalt is osztottak rám, a krumplihámozás nem volt ellenemre.

A következő nap viccesen indult. A lábamnak nem voltam teljesen ura, a padló minduntalan kicsúszott alólam, a fal hol közelebb jött, hol távolabbra dőlt. Muris volt így öltözni, keresem a nadrágszárát, kicsit össze is gabalyodtam, aztán rájöttem, hogyha a falnak dőlök könnyebb az öltözködés. Nyomás a szalonba. Szokásos rend, reggelihez megterítve. Csak a reggelivel van valami baj, mert nem ízlik úgy mint máskor. A vajas kenyér ki akar fordulni a számból, a tea alig csúszik, a paprika, paradicsom most nem kell. Inkább kimentem a fedélzetre.
A friss levegő jól esett, a homlokom nyirkos, már izzadtam, de ott kint, igazán jó volt. A tenger hullámos, gyönyörű kék a víz, a hullámok taraja fehér, megigéz a látvány, hátramegyek a pupára, talán egy cigaretta...
De a spangli most rettentő büdös, nem esik jól, egy slukk után széles ívben repül ki a tengerbe.
A takarítás lassan megy. Ha lehajolok, forog velem a világ, ha felegyenesedek a padló hullámzik, a falak dülöngélnek, a vödör elcsúszik, a munka csak tessék-lássék megy. Minduntalan az órámat nézem, mikor lesz már fél tíz, mikor mehetek fel kávézni.
Az is elérkezett.
Nem kell a kávé, az illata bántó, irritáló, nem értem az egészet, milyen nap van ma, hogy minden a feje tetejére állt, semmi nem jó, ami máskor oké?
Felállok az asztaltól, ki a friss levegőre, Ricsi, a hajóács megjegyzi:
– Jó színed van!
A szó megállít, a szalonajtóban visszafordulok:
– Igen...?
– Igen, jó zöld... – mondja, és látom, mindenki vigyorog, kárörvendő mosoly bujkál a szájak szegletében, talán annak örülnek, hogy én, s nem ők...
Rohadt dolog a tengeribetegség.
Persze nemcsak kinevetést kapok.
– Pistikám, sose nézd a hullámokat, a horizontot figyeld, az nem billeg... – mondja a sztromó.
– Ilyenkor enni kell, vigyél magaddal kekszet, szárazat, hogy felszívja a gyomornedvet... – adja a tanácsot Nagy Pista. Látom, hogy a keksz kikészítve a sakkasztalon, a tévé alatt.
– Friss levegőn nem bántóak a szagok, ne legyél a konyha közelében – mondja Csubi, a második pincér.
Köszönöm a tanácsokat, de akárhogy is nézem, a horizont is billeg, kinek kell ilyenkor száraz keksz, rágondolni is rossz, és a szellőző felhozza a szagokat a csónakfedélzetre, ahova Fecó küldött festeni. Ott friss levegő van, mondta.
– Ne menj vissza a kabinba, meg kell szokni a mozgást, hosszú távon csak az segít...
– Pistikém, senki nem érzi jól magát a rossz időben, csak van aki jobban bírja, van aki kevésbé – vigasztal Gáti Lucó a második tiszt.
Hát én aztán a legkevésbé se bírom...
Egy teljes napig tartott a borzalom. Nem volt se ebéd, se délutáni kávé se vacsora.
Csak okádás, de az bőven. Míg volt mit. Aztán már csak epét.
– Ne feküdj a murádára, mert elnyomja a gyomrod, lazán hajolj ki, és mond: ötvenöt...
Hogy ezeknek minderre van receptjük!
De a délutáni kávéután a sztromó elküldött a kabinba:
– Na, menj, oszt dőlj le egy kicsit.
Leviharzottam, le a szófára, hanyatt fekve már jobb. Sőt, egészen kellemes.
Jé, teljesen elmúlt...
Feltérdelek, bámulok ki az ablakon. Náxosz szigete mellett bukdácsolunk. A sziget valami fantasztikus: a fekete, tengerbe szakadó sziklafalon megtörik a vihar ereje, habos a sziget körül a víz, a gyönyörű kék víz, a haragos víz körülöleli a kisebb sziklákat, felkúszik rájuk. Festői látvány. Meg kell örökíteni. Elő a fényképezőgépet, katt!
Nyílt az ajtó, a sztromó dugja a fejét.
– A francba, én azt hiszem, hogy itt agonizálsz, te meg fényképezel? Na, nyomás fel, a fedélzetre, vár a mentőcsónakdaru szoklija, fejezd be!
Nincs mit tenni, fel kell menni, és jobb híján szokni a rossz időt...

Paprikáskifli

E. Margit üzenetén (na, nem is ő üzent, hanem v3t elküldte a honlapjának a linkjét) és főleg a honlapján látott képek után elhatároztam, hogy közzéadom a paprikáskifli receptemet, amit a Priwallon tanultam Für Kálmántól, aki minden vasárnap ezzel örvendeztetett meg minket!

Szóval: Hozzávalók 32 kiflihez: 1 kg. finomliszt, 20 dkg margarin, 0,5 l. tej, 2 tojás, másfél élesztő, 1 kávéskanál "igazán piros" pirospaprika, só.
A langyos tejjel és élesztővel kovászt készítünk, a lisztbe beleszórjuk a pirospaprikát és a sót, beleütjük a tojásokat. Eldolgozzuk, 15 dkg olvasztott margarint apránként hozzáadjuk, a tésztát alaposan kidolgozzuk. Langyos helyen kelni hagyjuk. Ha megkelt, négy cipót formázunk. A cipókat kerekre kinyújtjuk, és a kép szerint felvágjuk. Olvasztott margarinnal megkenjük a szeleteket, majd kifli alakra feltekerjük, tepsibe tesszük, és előmelegített sütőben kisütjük.

Nos, elmondhatom, hogy elég nagy sikere volt, viszont az efféle dolgoknak van egy nagy hibája: pillanatok alatt elfogy (ha van rá három, szép nagydarab férfiú, mint nálunk).
Kálmán megérdemli, hogy megmutassam, nem csalás, nem ámítás, ő a "szellemi atyja" ennek a kiflinek, még akkor is, ha itt éppen a kenyerével dicsekszik. Mert ugyebár, az mindenki előtt nyilvánavaló, hogy egy hajón a szakácsnak kenyeret is kellett sütniük.

Na, ezzel kapcsolatban elmondom, hogy miféle mondás is járta a magyar hajókon, ha új, kezdő szakács érkezett:
- Öreg, nekem itt ne azzal dicsekedj, hogy hidegtálas szakács voltál a Hiltonban, azzal nem élsz meg egy hajón, de ha a Mári néni kocsmájában a szeneslegények nem vertek agyon a pörkölt és babgulyásod miatt, akkor itt is megmaradsz!